Bellini – Romani: A KALÓZ (IL PIRATA)

A KALÓZ
(IL PIRATA)


opera 3 felvonásban

Szövegét írta:
Felice Romani

Zenéjét szerezte:
Vincenzo Bellini


Ősbemutató:

1827. október 27., Milánó

SZEREPLŐK:

ERNESTO
Caldora hercege, az Anjou-ház híve……………….bariton

IMOGENE
Ernesto felesége, Gualtiero hajdani szerelme………szoprán

GUALTIERO
egykoron Montalto grófja és Manfréd király híve,
most bujdosó és az aragóniai kalózok vezetője…….tenor

ITULBO
Gualtiero bajtársa..……………………………………tenor

GOFFREDO
valaha Gualtiero gyámja, jelenleg REMETE………basszus

ADELE
Imogene szolgálója……………………………………szoprán

KÓRUS és NÉMA SZEREPLŐK:

halászok, halásznők, kalózok, lovagok, nemes hölgyek, udvarhölgyek

Történik a XIII. századi Szicíliában, Caldora kastélyában és ennek közelében



ELSŐ FELVONÁS

Első jelenet

Tengerpart Caldora közelében.


Az előtérben öreg monostor látszik, egy remete menedéke.


Midőn a függöny fölmegy, már tombol a vihar. Egy nagy veszélyben lévő hajót látni, amint a széltől korbácsolt tenger hullámai hányják-vetik. A parton halászok jelennek meg, akik igyekeznek segíteni a bajba jutottakon, akiket a hajótörés fenyeget. A remete bátorítja őket. A part lassanként megtelik emberekkel. A vihar a tetőfokára jut.

[No. 1. Bevezetés]

NŐK
Egek! Mily rettentő förgeteg
tombol földön, tengeren!
A szerencsétlenek megmentésére
minden igyekezet hiábavaló.

REMETE
Ó, ne csüggedjetek, gyermekeim,
nem vesztek el még:
van isten, ki
védelmez a vészben.

FÉRFIAK
(a sziklaszirtről)
Zátonyra futott a hajó…

NŐK
Jaj, szerencsétlenek!

FÉRFIAK
Mindenki odaveszett…

NŐK
Micsoda borzalom!

REMETE
Elég! Imádkozzunk értük!
Imádkozzunk, barátaim!

MIND
Isten, ki uralkodsz a szélvihar felett,
ki fékezed a szeleket, a tengert,
hajh, ne hagyd el
e boldogtalanokat!

FÉRFIAK
A csónak! A csónak! Bátorság! Kitartás!
Küzd a széllel… halad előre, közeledik…
Kikerüli a zátonyokat… dacol a hullámokkal…
Közeleg a parthoz… Már nincs veszélyben!

REMETE, NŐK
Életükért,
e nagy jóságért
adassék hála
a kegyelmes istennek!

MIND
Az eset híre jusson Caldorba!
Száguldjon a nemes úrnő oltalmába!
A megtört idegeneknek szívesen nyújt majd
várkastélyában kényelmes menedéket.
Csak az becsüli a boldog életet,
aki bizonyságát adja könyörületességének.

Második jelenet

A kórus sietve távozik, közben a part felöl halászok kíséretében hajótöröttek érkeznek,
közöttük Gualtiero, akit Itulbo támogat. A remete nagy érdeklődéssel siet hozzájuk.


[No. 2. Recitativo és cavatina]

GUALTIERO
Életben maradtam! Még az elemekben is
ellenségeimet találom.

REMETE
Nagy ég! Mily hang…!

ITULBO
Ó, hallgass!
Csitulj, az Istenért! El akarod árulni magadat?!

GUALTIERO
Milyen partra vetődtünk? Hol vagyunk?

REMETE
(Ah! Ő az!) Baráti keblen,
te szerencsétlen!

GUALTIERO
Minő szavak!

ITULBO
(Reszketek!)

REMETE
Ah! Gualtiero!

GUALTIERO
Goffredo!

REMETE
Keblemre vonlak!

GUALTIERO
Ó, én második atyám,
bölcs nevelőm, te ily öltözékben,
ily nyomorúságos hajlékban?

REMETE
Ah! Téged elveszítve
mindenemet elveszítettem… búsan és magányosan
halálod hírét, szégyenedet, házadnak bukását
siratva élek itt.
És te…?

GUALTIERO
Az egész világ bosszúmat nyögi,
de hiába. Üldözőm, a gyalázatos Ernesto
él és az én számkivetésemnek, szenvedésemnek örvendezik.
De mondd csak… mi van Imogenével?
Hű maradt hozzám? Vagy felbomlott minden kötelék?

REMETE
Boldogtalan! Hát gondolsz még rá?

GUALTIERO
Csakis őrá.



Hallgass meg!

A dühöng viharban,
a kalózok vérengzései közepette is
az az imádott arc
jelenik meg gondolataimban,
akár egy mennyei angyal,
aki erényességre int!
Dühömben sírok olyankor,
megkegyelmezek a legyőzötteknek,
s magamat tiszteletben álló
kapitánynak és lovagnak képzelem…
Imogene sugallata nélkül
szörnyeteg, haramia vagyok.

REMETE
Szerencsétlen! S mit remélsz most?

GUALTIERO
Nem remélek semmit… és gyötör a szerelem.
Ám ez a szerelem elűzi
rettentő gondolataimat.
Fénysugár ő, mely a szív
vaksötétjében ragyog fel.
Sorsom immár Imogenétől
és a szerelemtől függ.

Harmadik jelenet

visszatérő halászok, előbbiek

[No. 3 Kórus]

KÓRUS
E boldogtalanok balsorsáról
értesítettük a nemes úrnőt.
Ő maga jön ide Caldorából,
hogy irgalmasan távoztassa gondjaidat.

REMETE
(Ó! Ez veszélyes! Sietve kövess!
Elvesztél, ha el nem rejtezel előle!)

GUALTIERO
Így megváltozva ugyan ki ismerne rám?

REMETE
Ő bizonyosan.

GUALTIERO
Ki ő? Válaszolj!

REMETE
Ó, ne kérdezd!

GUALTIERO
Hogyan? Mit mondasz?

REMETE
Meg fogod tudni; most menekülnöd kell!

REMETE, ITULBO
Jöjj, menekülj; ellenségek közt vagy!

GUALTIERO
Szembe akarok szállni velük és meghalni!

Szerelmem, még táplálom magamat
híú könnyekkel teérted;
még éltet a remény,
hogy újra bírhatlak téged.
Ám ha ezt a vigaszt elveszíteném
a sok szenvedés közt,
ah, nem bírnám tovább tartani magamat,
s akkor szeretnék meghalni.

REMETE, ITULBO
Ó, hallgass, te óvatlan, csillapodj;
ne keverd magadat gyanúba!
Ezer szem szegeződik rád,
s dühöd elárul!
KÓRUS
(félre)
Honnan e zord kiáltások?
Miért e szomorú tekintet?
Őrület az, ami őt ennyire zaklatja,
nem fájdalom.

(A remete hajlékába vezeti Gualtierot, majd visszatér Itulbóhoz.)

Negyedik jelenet

Remete, Itulbo és kalózok

REMETE
Menjetek
az irgalmas úrnő elé!

(A halászok távoznak. Itulbo visszatér, a remete félrevonja.)

REMETE
Nagy veszély
fenyeget benneteket, ó, idegen. Régi törvény
szerint mindnyájatoknak legalább egy napra
Caldorában kell megszállnotok, és Caldora hercege
Gualtiero legkegyetlenebb ellensége.

ITULBO
A régi gyűlölség gyalázatos okait
alaposan ismerem mind.

REMETE
Ah! A leggyalázatosabbat nem tudod.
Manfréd király elesett,
és a győztes Károly száműzte
a boldogtalan Gualtiert, drága szerelmét
s annak atyját prédául hagyva
a kevély Ernestónak és az anjou csapatoknak.
ITULBO
Ah! Ez volt az őt ért csapások
legrosszabbika.

REMETE
Imogene minden támasz nélkül maradt,
kitéve Caldora ura haragjának. Minden reménysége
Gualtieróban volt, s abban bízott, hogy egy napon
meglátja majd őt a hazai partokon.
Ám mindenütt híre járt,
hogy dicsőségre, becsületre, kötelességre fittyet hányva
Gualtiero az aragón kalózok vezére lett…
Akkor elhagyta magát, és minden reményét elvesztette…

ITULBO
Folytasd!

REMETE
Ah! A hercegnő közeledik felénk.
Gualtierónak el kell rejtőznie előle!
Szaladok is hozzá… Te óvatosan beszélj, gondolj arra,
minden gyanú végzetes lehet!

ITULBO
Megbízhatsz bennem! (Ó, micsoda próbatétel ez!)

(A remete visszatér hajlékába.)

Ötödik jelenet

Imogene, Adele, szolgálólányok, előbbiek

[No. 4 – Recitativo és cavatina]

IMOGENE
Álljatok fel! Kötelességem ezen irgalom,
mely az idegenek megsegítésére küld,
akiket a pihenés vágya vagy a vihar hozott ide;
régi törvény ez Caldorában.
Kik vagytok, ó, sorsüldözöttek?
Honnan jöttök?

ITULBO
A messinai királyságból
indultunk tegnap, s Palermo irányába
vittek vitorláink.

IMOGENE
Palermóba? Ah! Kegyetlen vizeken jártatok.
Borzasztó harcok mezeje
az a tenger, ó, idegenek!

ITULBO
(Egek!)

IMOGENE
Hallottatok valamit
azon kalózok felöl?

ITULBO
Őket már legyőzték,
szétverték… megsemmisítették…

IMOGENE
És a vezérük?

ITULBO
A vezér?
(Miféle kérdés ez?) Tán rabláncon, vagy meg is halt…

IMOGENE
Meghalt?!

ADELE
Ah, mit teszel? Fékezd magad!

(Úrnőjével eltávolodik a kalózoktól)

IMOGENE
(Ó,ez rettenetes!)

(Adele intésére a kalózok elhúzódnak. Imogene félrevonja Adelét.)



Álmomban láttam őt sebesülten, véresen
elhagyatott, sivár parton…
A vére mindent átáztatott…
Sikoltásaim az egekbe hasítottak.
Egy hang sem válaszolt,
a lég s a tenger hallgatott,
a természet érzéketlen volt
könnyeimre, fájdalmamra.

ADELE
(Csitulj! Ah! Űzd el
e borzasztó képzeteket!)
KÓRUS
(Sóhajtozik: ismeretlen gond
emészti egyre a boldogtalant.)

IMOGENE
Ekkor hirtelen haragvón s fenyegetően
megjelenik a férjem;
rám kiált: én löktem őt a halálba,
és megragad, és magával ránt…
Némán, lesújtva, kábultan
hosszú-hosszú ideig voltam önkívületben…
és a szelek utánam hozták
az ő haldokló sóhaját…
Még most is hallom e sóhajt.

ADELE
Fölöslegesen ijedezel e kísértetektől,
meggondolatlan vagy, fékezd rettegésedet!

ITULBO
(Mit jelentettek e jelek?
Mily gyanú ébred szívemben!)

IMOGENE
Ezt az álmot, ó, hívem,
most beigazolódni látom!

GUALTIERO
(Megjelenik a remete szállásának ajtajában, ám visszahőköl.)
Egek! Ő az!

IMOGENE
Istenem! Mit hallok?
Miféle kiáltás volt ez?!

ITULBO
Egy szenvedő hajótörött…
meggyötört, nyomorult, tébolyodott,
akitől a sors és a kegyetlen tenger
minden javát elragadta…

IMOGENE
Segíteni kell neki! (Ó, drága Adele,
micsoda felindultság kél bennem!)

Én szerencsétlen, én is önkívületben vagyok,
egészen átjár a hiába való szerelem!
Mindenkiben téged látlak,
vagy szívem gyötrelmét!
Ah! Amíg csak lélegzem,
gondolataimban, szívemben maradsz.
Ah! Te leszel örökös oka
fájdalmamnak.

REMETE, ADELE, KÓRUS
Nyugodtan térj vissza a kastélyba,
az idegenek segítséget kapnak.
Látod, szenvedésük
túlságosan megviseli jó szívedet.

(Imogene és kísérete távozik.)

Hatodik jelenet

Kertre nyíló erkély a caldorai kastélyban. Éjszaka.
Az italozó kalózok jönnek átadva magukat a féktelen örömnek.
Később Itulbo érkezik feltartóztatva őket.

[No. 5 – Kalózok kara]

KALÓZOK
Éljen! Éljen! Ki ad választ?
Ismételjük! Éljen! Éljen!

(Fülelnek: a visszhang ismétli az éljenzést.)

A szél az… A parton megtörő
hullámok hangja…
A kalózok örömében osztozik
a föld és a tenger.
Csitt, csitt, meggondolatlanok,
el ne áruljuk magunkat!
Figyeljetek! Valaki közeleg…
Itulbo az!

(Elébe mennek, nagy ricsajjal itallal kínálják.)

Nesze! Kóstold!

ITULBO
Közeleg a hercegnő!
Oszoljatok, elővigyázatlanok!

KÓRUS
A hercegnő!

ITULBO
Jaj, ha jön,
s megsejti, kik vagyunk!

KÓRUS
Jaj bizony, jaj! Hallgatnunk kell!
Igyunk gyorsan, és menjünk messzire!
Töltsd… Fogd… gyorsan… Gyorsan!

ITULBO
Halkan, cimborák!

KÓRUS
Csak egy éljent!
Ki ad választ? A szél…
A parton megtörő hullám…
A kalózok örömében
részt vesz a föld és a tenger.

ITULBO
Meggondolatlanok!

KÓRUS
Vidáman! Vidáman!
A boros flaska új erőt ad
annyi fáradság után.

(Eltávolodnak, a hangjuk lassanként elhal a messzeségben.)

Hetedik jelenet

Imogene, Adele

[No. 6 – Recitativo és kettős]

IMOGENE
Nos?

ADELE
Eljön. Övéitől távol, mélyen
gondolataiba temetkezve leltem rá,
s elé tártam óhajodat.

IMOGENE
S ő mit szólt?

ADELE
Semmit. Némán, zavarodottan
bámult rám, majd nyomomba eredt
egyre hallgatva, lassú léptekkel.

IMOGENE
Menj, és a közelből ügyelj minden eseményre!

(Adele távozik.)

Nyolcadik jelenet


Imogene, majd Gualtiero

IMOGENE
Miért érzek ily nagy szánalmat
egy idegen iránt? Fájdalmas kiáltása
még most is búsan zeng szívemben.
Itt van! Ó! Mint reszketek jelenlétében!

(Gualtiero jő lassú léptekkel a szín mélyéről, kabátjába burkolódzva rá sem pillant Imogenére.)

IMOGENE
Idegen, szomorúságod
tiéid öröme közt, világosan mutatja számomra,
hogy a sors hozzád sokkal kegyetlenebb volt…
Beszélj! A tenger tán
elragadta mindenedet? Arannyal tudnék…?

GUALTIERO
Semmit! A világnak nincsen kincse az én számomra.

IMOGENE
Értem… A hullámok közé veszett
tán egy szeretett személy,
hozzátartozód, barátod? Ah! Nem tudlak
megvigasztalni, idegen… Én magam is, én is
vigasz nélkül élek.

GUALTIERO
Való igaz, az ég minden vigaszomtól megfosztott;
rettenetesek a kínjaim…

IMOGENE
Mégis enyhülést remélhetsz
családod kebelén,
hazádnak földjén…

GUALTIERO
Én? Számkivetett vagyok a földön:
családomat és hazámat elvette tőlem a kegyetlen végzet!

IMOGENE
(Rettegésem egyre nő, ha tovább hallgatom!)
Minthogy nem lehetek
hasznodra, Isten veled!

Ha egy napon
fájdalmad az oltár elébe
vinne, imádkozz értem, ki
nálad is szerencsétlenebb vagyok!
(Indul.)

GUALTIERO
(hevesen Imogenéhez lép)
Hallgass meg! Maradj!
Hiába utasítasz el, nem szökhetsz el tőlem.

IMOGENE
Nem szökhetem el tőled? Ki vagy? Mit akarsz?

GUALTIERO
Beszéljek? Egy nap egy hang azt mondta,
bárki elfelejthet bűntelenül,
kivéve téged…

IMOGENE
Ó! Ki vagy te? Mondd!
Válaszolj, az Istenért!

GUALTIERO
A balsors
mindenki számára elhomályosíthatja a sokat szenvedett
száműzött arcát, de nem a szerelmese számára,
akinek a szívébe van vésve.
(fölfedi magát)

IMOGENE
Jóságos ég!

GUALTIERO
Ah! Imogene!

IMOGENE
Ő az! Ő az!
(A férfi karjai közé veti magát, majd riadtan hátra hőköl.)

Szerencsétlen! Ah! Menekülj!
Ernesto udvara ez!

GUALTIERO
Tudom. Ám oszlasd el
a kétséget, mely rosszabb a halálnál!
Mit keresel te itt,
ahol Ernesto az úr? S miért…?

IMOGENE
Végzetes és gyászos kötelék
fűz véle egybe…
GUALTIERO
Ah, hogy téged…?
Nem, nem igaz! Nem hiszem el!
Nem, nem hívtál volna ide…

IMOGENE
Jaj, én szerencsétlen!

GUALTIERO
Mit látok?
Sírsz? Ó, düh!

IMOGENE
Hallgass meg!

Elaggott atyám
a kegyetlen börtönben senyvedett,
ott is pusztul, ha visszautasítom
hogy a herceg párja legyek…

GUALTIERO
Gyalázatos! Így elárultál…!

IMOGENE
Atyám meghalt.

GUALTIERO
Atyjához irgalmas, ugyanakkor
kegyetlen hozzám!
És én megcsalva és vakon
csupán érted éltem!
Ezer gyötrelmet szenvedtem el,
dacoltam hullámmal, széllel,
csak azért, hogy üldözőm
kebelén láthassalak!
Szószegő! Kínjaim borzalmát
csordultig töltötted!

IMOGENE
Ah! Te nem reszkettél
idős atyád mellett,
a sírás volt egyetlen védelme
az ellenséggel szemben…
Nem nézted végig
hosszas szenvedéseit,
nem kellett szánalommal
és fájdalommal telten nézned őt…
Ne átkozz legalább;
legyen elég fájdalmam!
Valaki közeleg! Ah! Hagyj el!
Jaj, ha meghallanak!

GUALTIERO
Most, hogy elárultál,
már senkitől sem félek.

(Imogene udvarhölgyei jönnek a fiával.)

IMOGENE
(Meglátva őket riadtan felkiált.)
Ah! Fiam!

GUALTIERO
(döbbenten)
Mit hallok?
Takarodj!
(Megragadja a gyermeket és elviszi Imogenétől.)

IMOGENE
(rémülten)
Nagy ég!

GUALTIERO
(reszketve nézi a gyereket)
Ez az arc!
Ernesto fia…
(Kezét fegyverére helyezi.)

IMOGENE
Ah! Az enyém!
Az én fiam! Irgalmazz!

(Imogene kiáltására Gualtiero tétován megáll, majd megrendülten visszaadja a gyermeket.)

GUALTIERO
Egy miattad meggyötört szív
könnyeiben ázva
visszaadom karjaidba,
átadom a te fájdalmadnak.
Meg ne feledkezz
a nyomorult kötelékről,
s örökös legyen
elárult szerelmem szemrehányása!
IMOGENE
Nem, Gualtiero, nem a te
jó lelked nem változott meg…
Ez édes könnyekben
ismét rádismerek;
ó, hullasd őket annak jeléül,
hogy megbocsátásban halhatok meg,
s ezek legyenek egy boldogtalan szerelem
keserű és utolsó ajándékai!

(Gualtiero meghatódik, hirtelen távozik.)

Kilencedik jelenet

Imogene, udvarhölgyek, majd Adele

[no. 7 – Recitativo, kórus és ária]

IMOGENE
Köszönöm, irgalmas ég! Anyai szívem
hálás neked.
Menjetek! Vigyázzatok
a kis ártatlanra, és senki
– akinek kedves vagyok – ne merészelje
emlékeztetni őt arra, amit látott.

(Megöleli a gyermeket, majd átadja a udvarhölgyeknek, akik távoznak vele. Harci zene hallatszik.)

Jaj nekem! Mi ez a hang?
Mi hírt hozol, Adele?

ADELE
Váratlanul visszatért
a győzedelmes herceg!

IMOGENE
Ő? Nagy Isten!
Éppen most jön meg?!

ADELE
A nép ura elé tódul,
Caldora máris boldog,
ünnepi pompában ragyog.
Gyere, csak rád vár
a nemes menet!

IMOGENE
Menjünk! Ah! Minden kegyetlen alkalmak
leggyászosabbika ez!

(Távoznak.)

Tizedik jelenet

Kivilágított terület a palotán kívül

Katonai induló, a lovagok bevonulnak, majd Ernesto érkezik

HARCOSOK
Caldora hatalmas uráénál
rettegettebb és fényesebb nevet
eleddig nem kapott szárnyára
a hírnév Szicíliában.
A szerencse a tenyerén hordozza,
vitorláját győzelem kíséri,
a kegyetlen kalóz jól tudja,
hogy nem dacolhat vele.
Csapataik, melyek a hullámok birodalmát
bitorolták, egy nap alatt megfékeztettek;
Gualtiero egy nap alatt legyőzetett;
a tenger egy nap alatt szabaddá vált.
Rettegettebb, fényesebb névtől
nem visszhangzott még Szicília!

ERNESTO
Bizony, győztünk, és tudom, mit ér
e nemes győzelem,
ám azt is tudom, hogy az én dicsőségem
a tiétek is, lovagok!
Ha osztoztam veletek a viadal
szenvedéseiben és fáradalmaiban,
ti is osztozzatok velem e baráti falak között
örömömben és dicsőségemben!

KÓRUS
Amily győzhetetlen és vakmerő a háborúban,
olyan udvarias és emberséges vagy a békében.
Szíved jósága
jó hírednek méltó párja.

ERNESTO
(Dühödten mocskoltam be magamat
az ellenséges vérrel,
ám forrongó lelkem
nem nyugodhat;
te még élsz, Gualtiero,
büntetlenül elszöktél,
gyűlölt véredet
nem ontottam ki.)

Tizenegyedik jelenet

Imogene, Adele, udvarhölgyek, előbbiek


Ernesto Imogene elé megy.

[No. 8 – Recitativo]

ERNESTO
Ölelj meg, ó, asszonyom! Mit látok?
Ily leverten, búsan találják a vitézek
a hadvezér hitvesét? Így fogadod
győzelmemet?

IMOGENE
Csupán annak örülök,
hogy épségben látlak, mást nem illik egy bús,
kesergő asszonyhoz, s ezt te pontosan tudod.

ERNESTO
Szomorú helyzetben vagy, ezzel nagyon is tisztában vagyok.
Ám földerül harcod, ha megtudod,
hogy eztán nem hagylak el többet.
Az áruló Gualtiero
legyőzötten menekül, s attól tartok,
nem is fogja összeszedni magát,
hogy újra szembeszálljon velem.

IMOGENE
(Ha most idejönne? Ó, rettentően félek!)

ERNESTO
De mondd csak, miféle hajótörötteknek
adtál irgalmasan menedéket?

IMOGENE
(Nagy ég!)

ERNESTO
Megbizonyosodtál
kilétük felől?

IMOGENE
Úgy gondoltam,
előbb segítek a boldogtalanokon, csak aztán
faggatódzom.

ERNESTO
Időközben színem elé
idéztettem vezetőjüket
a remetével együtt, aki először nyújtott
menedéket a tomboló tenger elől.
Itt is vannak!

Tizenkettedik jelenet

Remete, Gualtiero, Itulbo, kalózok, előbbiek

(Megállnák a háttérben.)

IMOGENE
(Segíts, nagy ég!)

REMETE
A menedéket adó földeden összegyűlt
idegenek vezetője, íme, uram,
itt áll előtted.

ERNESTO
Jöjjön közelebb,
és adjon egyenes választ!

(Gualtiero elébe akar állni, de Itulbo megelőzi.)

ITULBO
Itt vagyok.

IMOGENE
(Ó, ég, segítsd szándékát!)

(Gualtiero zavartan húzodik a kalózok közé; Ernesto figyelmesen végigméri Itulbót.)

ERNESTO
Kiejtésed, öltözéked, fegyverzeted után
nem e partokról valónak látszol.

GUALTIERO
(Ó, alig fékezhetem dühömet!)

ITULBO
Ligúriában láttam meg a napvilágot.

ERNESTO
És ki vagy te?

ITULBO
E csapat
zsoldos kapitánya.

ERNESTO
Arra a földre száműztek
egy pártütőt, a hitvány Gualtierót…

GUALTIERO
Hitvány?!

REMETE
Ah, hallgass, te vigyázatlan!

ITULBO
Mindenféle idegen megfordul ott…

ERNESTO
Valamint segítséget és istápot lel
a hajós nép és a kalózok…
Mindenkire gyanakszom, aki azokról
a partokról és vizekről érkezik;
így hát, míg bizonyságot szerzek
nevetek és kilétetek felől,
tiszteletben tartott foglyok
maradtok Caldorában.

ITULBO
(Foglyok!)

IMOGENE
(Jaj nekem!)

REMETE
(Csillapodj!)

ITULBO
Kemény törvény, mit megkövetelsz, herceg.
(Imogenéhez)
Ó, úrnőm, te, ki tudod, mit szenvedtünk,
járj közben értünk!

IMOGENE
Ó, uram, e barátságos emberek
ne ismerjenek ily könyörtelennek téged!
Eléggé megverte, megtörte
őket a sors,
ne tagadd meg a szenvedőktől,
hogy hazájukba térhessenek!

GUALTIERO
Áruló!

REMETE
Ó, hallgass már!

ERNESTO
(némi gondolkodás után)
Így kívánod?
Akkor hát pirkadatkor távozzanak!

ITULBO
Nagylelkű hölgy, lábad elé borulva
adunk hálát a kegyért.

(A kalózok Gualtieróval együtt Imogene elé térdelnek.)

GUALTIERO
Imogene! Egyetlen szóra…

IMOGENE
Állj fel! Ó! Istenem! El ne áruld magad!

(Itulbo és a remete Ernestóhoz fordulnak, ő a lovagokkal beszél csöndesen. Gualtiero feláll e kalózokkal együtt, és lopva szól Imogenéhez.)

[No. 9. – Négyes]

GUALTIERO
Néhány szót kell váltanom veled
mielőtt távozom.
Általad megjelölt
félreeső helyen
várlak…
Ha visszautasítasz… Rettegj!
Magadért, férjedért, a gyermekért…
Mindnyájatok számára
ez lesz az utolsó éjszaka, ó, te szívtelen!
IMOGENE
Távozz! Ó, nagy Isten! Ezt kérem,
ezt követelem tőled könnyezve…
Végbúcsúmat vedd
e borzasztó percben!
Ne légy makacs! Riasszon el
a halálos veszély;
szánd iszonyú kínomat,
rettegésemet!
ERNESTO
Magam sem értem,
mily gyanú ébred szívemben:
jó lesz titkon figyelni,
mit tesznek, mit mondanak.
ITULBO, REMETE
Nézd! Ah! Ismét elönt
a félelem.
Ez az óvatlan mit sem törődik
a rá leső borzasztó veszéllyel.

ERNESTO, LOVAGOK
Ha egy hajó partot ér,
nyugodtan meg kell vizsgálnunk,
s ha aggodalomra van ok,
karddal kell elejét venni!
ITULBO, REMETE, ADELE, UDVARHÖLGYEK
E nehéz próbát
összeszorított foggal kell kiállnunk;
mindenki elől elrejtve a félelmet,
melytől szívünk reszket.

[No. 10. – Finálé]

GUALTIERO
Rendben, te kegyetlen nő,
kezdődjék hát a bosszúm!
(őrjöngve Ernesto felé fordul.)
IMOGENE
Ah! Meghalok!
(Szolgálói karjaiba hullik.)

ERNESTO
(arra fordul)
Mi történt?
(A nőhöz siet.)

ITULBO, REMETE
(Gualtierót eltávolítva)
Esztelen! Tűnj el innen!

GUALTIERO
(Ó, elemészt a harag!)

ERNESTO
Honnan s miért benne
e hírtelen támadt fájdalom?

UDVARHÖLGYEK
Búsabb, elkínzottabb
és gyöngébb a szokásosnál,
tán nem kellett volna
kitennie magát az éjszakai égboltnak…

ERNESTO
Vigyétek lakosztályába!

UDVARHÖLGYEK
Nézd, magához tér!

(Imogene megrázkódik, Gualtierót keresi riadtan, majd mikor meglátja társai között a távolban, felkiált.)

IMOGENE
Ah! Menjünk innen! Gyötrelmeim
rejtve legyenek az idegen tekintetek elől.
Reszketek, lángolok… fázom és égek…
Szívem elszorul, s majd szét robban.
ERNESTO
Imogene! (Minő szavak!)
Miféle önkívület keríti hatalmába?
Nem fájdalom, aggodalom ez,
hanem elragadtatás, dühöngés!
LOVAGOK
Boldogtalan! (Minő szavak!)
Miféle önkívület keríti hatalmába?
Nem fájdalom, aggodalom ez,
hanem elragadtatás, dühöngés!
GUALTIERO
Eszem hiába igyekszik
megfékezni dühöngésemet,
kezem fegyver után kap,
szívem gyilkolás után eped.
ITULBO, REMETE
Jöjj, menekülj, a tiéddel együtt
immár a mi életünket is veszélyezteted!
Ó, oszlasd el a zavart,
belepusztul a félelembe!
UDVARHÖLGYEK
Ah! Uram, bocsásd meg
a különös szavakat egy lesújtott nőnek!
(Könyörülj meg önmagadnak,
jöjj, rejtsd el fájdalmadat!)

Szolgálói elviszik Imogenét. Itulbo és a remete kiviszik Gualtierót. Ernesto gondolatiba merülten lovagjai körében marad.


Függöny

MÁSODIK FELVONÁS

Első jelenet

Imogene lakosztályára nyíló terem.

udvarhölgyek, majd Imogene


[No. 11 – Nyitókórus]

UDVARHÖLGYEK
Mi hírt hozol? Nem hagyott még fel
a könnyezéssel?

ADELE
Kevésbé izgatott és lesújtott,
úgy tűnt, aludni próbál.
Most menjetek,
egyedül virrasztok itt.

UDVARHÖLGYEK
Az irgalmas ég nyújtsa
hosszúra pihenését,
leljen benne békét,
mi rég kerüli őt!

(A udvarhölgyek elvonulnak.)

Második jelenet

Adele és Imogene

[No. 12 – Recitativo és kettős]

ADELE
Jöjj, végre egyedül vagyunk! Az oldalsó termen át
észrevétlenül lejuthatunk.

IMOGENE
(indul, ám majdnem összeroskad)
Ah! Nem, nem bírom.
A félelem úgy meggyötörte,
felkavarta szívemet.

ADELE
Gualtiero nem távozik, míg téged nem látott…
az imént esküdött meg erre nekem.
Nézd, hamarosan virrad.

IMOGENE
Végzetes, ijesztő lépés ez,
hidd el, de meg kell tennem,
hogy egy súlyosabb bűnt hárítsak el.
Menjünk! De micsoda zaj!
Jön valaki!

ADELE
E küszöbön át…! E késői órán…
Ah! Menekülj, a herceg az!

Harmadik jelenet

Ernesto, előbbiek

ERNESTO
(Imogenéhez, aki vissza akar vonulni)
Megállj!
(Ernesto távozásra inti Adelét.)
Folyton menekülsz előlem… Elérkezett immár az idő,
hogy oldalamra vegyelek, s összetépd a fátylat,
mely eltakar férjed tekintete elől.
Hazugság lenne kórságra hivatkozni.
Fájdalmad nem használ már… A szíved beteg,
de csak a szíved.

IMOGENE
Ah! És bele is hal a szenvedésbe.
Tudod, távoli, mély
és gyógyíthatatlan
az én bajom forrása. Elbukott családom,
elhunyt atyám…

ERNESTO
(félbeszakítja)
Valamint egy kötelék, tedd hozzá,
egy gyűlölt kötelék, a soha ki nem hunyó szerelem,
melyet Gualtiero iránt érzel…

IMOGENE
Ó, nagy ég! Mit hallok?
Mire jut eszedbe!? Ó, kegyetlen!
Legyen elég, hogy a tiéd vagyok, anyja vagyok
fiadnak; ne szaggasd fel sebeimet…
Legalább elégedj meg azzal, hogy nőd titokban szenved!

ERNESTO
A tiednél vérzőbb sebet
ütöttél szívemen,
szentségtelen anya, méltatlan feleség,
rosszul leplezed szerelmedet!

IMOGENE
Midőn atyámtól elragadtál,
nem volt titok e szerelem.
Te a kezemet akartad,
nem törődtél a szívemmel.

ERNESTO
Elönt a düh! Hát a hitvány Gualtierót
szereted?! Hallgatlak:
őt szereted? Mondd!

IMOGENE
(egyre növekvő érzelemmel)
Igaz, szeretem;
ám úgy mint egy halottat,
ám reménytelenül,
vágy és öröm nélkül,
e szerelem szívemmel együtt emészti magát,
szívemmel együtt fog meghalni.

ERNESTO
Ah! Már látom: a nem múló érzelem
örökre elzárja őt tőlem.
számomra csak a bús szerelem
gyötrő fájdalma marad.
IMOGENE
Ah! Már látom, lelkem hamarosan
leveti törékeny fátylát,
és az égben meglelheti
a földön el nem nyert nyugalmat.

Negyedik jelenet

Egy lovag érkezik, levelet nyújt át Ernestónak

ERNESTO
Mit hírt hoztál?
IMOGENE
(Jaj, mi lesz?!)

ERNESTO
(olvasva)
Gualtiero itt van!

IMOGENE
Egek!

ERNESTO
A gonosztevő
udvaromban rejtőzködik!

IMOGENE
Ah! Ne gondold…

ERNESTO
Ó, elönt a harag!
Vele beszélt a hitvesem!
Gyalázatos asszony! A markomba került…
Beszélj! Hol van?

IMOGENE
Nem tudom.
ERNESTO
De én… én meg fogom találni!

IMOGENE
Ah, menekülj, te kíméletlen,
a végzetes találkozástól,
a csupasz tőr
már fölötted villog,
vérre szomjasan
közelít, lesújt…
Ah! A sírba véled
száll fiad is!

ERNESTO
Megérdemelt végzetébe
isten vezérli,
nincs már gát,
mi szétválasztana minket.
Már ledöfve, vére ontva
összerogy, kínlódik…
Hitvány vérével
a tiéd is elfolyik!

(Ernesto dühöngve hagyja hátra Imogenét, aki riadtan követi.)

Ötödik jelenet

Az első felvonásban látott erkély a kastélyban

Pirkad a hajnal

Gulatiero és Itulbo

[No. 13 – jelenet és hármas]

GUALTIERO
Hagyj engem! Emberi erő
meg nem változtathatja elhatározásomat.

ITULBO
Halálos veszélybe sodrod magadat
és társaidat, ha tétovázol, ha a elmúlik az óra,
mit az ádáz Ernesto kiejlölt.
GUALTIERO
Nem ijedek meg tőle, itt maradok bosszút állni.
Rettenetes lesz Imogene számára,
ha visszautasítja, hogy meghallgassa
utolsó ajánlatomat. Ne ellenkezz! Híveim álljanak készen a jelre:
ha követsz engem, Itulbo, drágán adjuk életünket
annak a gőgösnek.

ITULBO
Válaszomat megtartom
a megmérettetés órájáig.

GUALTIERO
Bizonytalan
lépéseket hallok.
Ő az, ő az! Most már eredj!

ITULBO
Isten veled!

(El.)

Hatodik jelenet

Imogene és Gualtiero

IMOGENE
Itt vagyok előtted,
utolszor… Röviden szólj,
mert kilétedre fény derült!
Beszélj, mit kívánsz?

GUALTIERO
Immár meg kell tudnod.
Ernesto utánam kutat… Meg kell mutatkoznom
előtte. A penge készenlétben… s használom,
ha nem követsz.

IMOGENE
Ó, mit beszélsz?

GUALTIERO
Az enyéim
utánam jöttek két hajóval … Képes lennék harcolni,
ám mégis szökni szándékozom… Az a kegyetlen szeret téged;
hadd tudja meg,
micsoda szenvedés az, ha elveszít!

IMOGENE
Ah! Nem! Soha!
Bűnös vagyok, Gualtiero, és roppant boldogtalan.
Távozz!

GUALTIERO
Ne reméld! A végzetem
ideláncol! Hamarosan bosszút állok,
vagy meghalok itt!

IMOGENE
S van miben reménykedned?

GUALTIERO
Nem törődöm vele.
Csak azt tudom: nélküled meghalok.

(Imogene válaszolni akar, de sírva fakad. Gualtiero meghatódik.)

GUALTIERO
Jöjj, keressünk vigaszt
a tengereken!
A tágas óceán nyugodt
révet nyújt majd nekünk.

IMOGENE
Hallgass! A keserves önvád
követni fog minket a hullámokon;
nincs a hatalmas tengernek
oly partja, amelyik minket várna.

GUALTIERO
Kegyetlen! Mit akarsz?

IMOGENE
Jóvátenni,
amit vétettünk.

GUALTIERO
Mit hát a dolgom?

IMOGENE
Élj
és bocsáss meg nekem!

GUALTIERO
Ó! Keserű és kegyetlen óhaj!

IMOGENE
Ám igazságos. Isten veled, Gualtiero!
Hetedik jelenet

Ernesto a háttérben, előbbiek

ERNESTO
(Gualtiero! Ő az!)

GUALTIERO
Ah! Figyelj rám!

ERNESTO
(Ó, micsoda öröm! A kezemben van!)

GUALTIERO
Fejet hajtok a sors előtt,
ami mindenemtől megfosztott,
de azt, hogy éljek,
nem parancsolhatod meg, te szívtelen!
IMOGENE
A szív mindenre képes,
ha a becsület vezérli;
a sorsod ad hozzá
elég erőt.
ERNESTO
(Gyalázatosak! Rettenetes haragom
már les rátok,
ha tovább fékezem,
még riasztóbban csap le!)

IMOGENE
Indulj végre, rohan az idő!

GUALTIERO
Ah! Egy istenhozzádot!

ERNESTO
(előlépve)
Ez legyen az utolsó!

IMOGENE
Egek!

GUALTIERO
(meglepődve)
Ernesto!

IMOGENE
(közéjük ugrik)
Ah! Menj! Rohanj innen!

ERNESTO
Haragom elől hiába szöknél…

GUALTIERO
Én szöknék? Dühödten, észveszetten
kerestelek tíz esztendőn át hiába…
vérszomjam a tíz év alatt
mit sem csillapult!
Jöjj ki velem!

ERNESTO
Rendben, követlek!

IMOGENE
Ó, irgalom!

GUALTIERO, ERNESTO
Vért akarok!

IMOGENE
Engem sebezzetek, egyedül engem!
Hadd pusztuljak el én, egyedül én!
Ah, tűnj el az égről napkorong,
ne vesd fényed ennyi borzalomra!
GUALTIERO, ERNESTO
Eridj innen! Hiába a könnyek!
Vérre vágyom, és ki is fogom ontani.
Elérkeztél hát, ó, elégtétel
és harag sóvárgott napja!
(Távoznak.)

(Adele érkezik a udvarhölgyekkel, Imogene a karjaiba veti magát.)

Nyolcadik jelenet

[No. 14 – Recitativo és kórus]

ADELE
Szerencsétlen! Légy erős!
Térj vissza szobádba… Nem hallgat rám.
Sápad, hideg, szótlan! Ó, nagy ég! Távoztasd el
e falak közül a minket fenyegető
borzalmas szerencsétlenséget!

(A távolból ricsaj és harci lárma hallatszik.)

IMOGENE
Hol vagyok? Mit hallok?
(összerázkódik)
Kardok koccanása és hangzavar,
és tombolás… Ah! Hadd válasszam szét,
hadd fegyverezzem le a kegyetleneket!

ADELE
Mit akarsz tenni?

IMOGENE
Szétválasztom őket vagy meghalok. Ne is tarts vissza!

(Gyorsan távozik, Adele és a udvarhölgyek követik.)

Kilencedik jelenet

Földszinti terem a kastélyban.

mindkét oldalon más termekbe vezető átjárók,
szemben a szabadba nyíló nagy árkádsor, kint vízesés felett átívelő, kastélyba vezető híd. A gyászos indulózenére Ernesto katonái jönnek uruk fegyvereivel, melyekből trófeát raknak. Őket bús, mélázó lovagok követik, majd Adele jön az udvarhölgyekkel.

Mindnyájan a fegyvertrófea körül csoportosulnak.

LOVAGOK, UDVARHÖLGYEK
Hajh! Így pusztuljon
élete virágában,
s ugyan ki miatt? Ki miatt?
Egy áruló kezétől,
egy hitvány kalózétól!

ADELE, UDVARHÖLGYEK
Ó! Boldogtalan birodalom,
mely elvesztetted támaszodat!
Ám te asszony, aki a vesztét okoztad,
e gyászos napon
még boldogtalanabb vagy!

LOVAGOK
Egyként esküszünk
teljes és kegyetlen megtorlást!
Gyáva és nemtelen,
aki nem üldözi mindig
a galád kalózt!

(A lovagok bosszút esküsznek Ernesto fegyvereire.)

Tizedik jelenet

A köpönyegébe burkolódzó Gualtiero közeledik az egyik hátulsó galéria felől komoran, elgondolkodva.

[No. 15 – Jelenet és ária]

ADELE
Jóságos ég! Gualtiero!

KÓRUS
Gualtiero! Még mutatkozni
merészelsz előttünk?! Vesszen a gaz…!

GUALTIERO
(parancsoló hangon)
Megálljatok!
Senki ne közelítsen! Egy lélek sincs, aki félelmet
kelthetne Gualtieróban, vagy elvehetné fegyverét.
Nyissatok szabad utat
követőimnek, s dühötöknek
önként adom át magamat.
Álljatok végre bosszút: leteszem a kardot.

(Ledobja fegyverét.)

ADELE
Mit hallok?

KÓRUS
Ó! Eszetlen vakmerőség!

GUALTIERO
Rettegés nélkül
várom a halált.

KÓRUS
A halált? Csakhogy előbb
meghallgat és ítéletet hoz
a lovagok nagytanácsa.

GUALTIERO
Hát gyűljék össze
késlekedés nélkül! Még kicsúszhat
kezetekből az áldozat… Híveim erősek,
s mindnyájatoknak érdemes tartani tőlük,
ó, harcosok, én ismerem őket.

(Rövid csend. Gualtiero körbe hordozza tekintetét, felismeri Adelét, s megrendülten odalép hozzá.)



GUALTIERO
Te, aki még látni fogod a boldogtalant,
kit könnyek közé taszítottam;
megmondod neki, csak azért sértettem meg őt,
hogy bosszút állhassak.
Egy napon talán megbékél velem,
imát rebeg értem,
és alkonyatkor irgalmasan
elmegy sírkövemhez, hogy könnyet ejtsen.

A tanácsteremből harsonaszó hallatszik.

LOVAGOK
Öszegyűlt már a nemes tanács,
jöjj, s gondolj a védelmedre!

GUALTIERO
Már ítélkeztem magam fölött:
csupán a halálra gondolok.

LOVAGOK
Ah! Kénytelenek vagyunk ellenségeid lenni,
de nagy bátorságodat elismerjük.

GUALTIERO
Bízom benne, hogy emlékem
nem lesz örökkön átkozott.
Bár könyörtelen és vad voltam,
ugyanakkor szerencsétlen is;
és a sírom beszél majd
az irgalmas embereknek
hosszú gyötrelmeimről,
elárult szerelmemről.

LOVAGOK
Ah! Sírod beszél majd
gonosztetteidről is!

(Gualtiero távozik a lovagokkal)

Tizenegyedik jelenet

Adele és udvarhölgyek


[No. 16 – Recitativo és Finálé]

ADELE
Hallottátok? Szánjuk
a kegyetlent, barátnéim! Sirassuk
a nemes szivet, melyet az ellenséges sors
elfajzottá tett… De ki közeleg?
A szerencsétlen Imogene az
fájdalomba merülten…

KÓRUS
Boldogtalan! Mit keres itt?

Tizenkettedik jelenet

Imogene érkezik lassú léptekkel, fiát kézen fogva. Zavartan tekint körbe, önkívületben van.

IMOGENE
Ó! Bár eloszlathatnám a homlokomat
borító felhőket! Nappal van vagy éjszaka?
Házamban vagyok, vagy eltemettek már?

ADELE
Boldogtalan! Félrebeszél!

IMOGENE
(Adelét félrevonva)
Hallgasd!
Körös körül sír a lég… Itt a puszta,
kihalt tengerpart… Itt hever mellettem
egy ledöfött harcos… de ez nem,ez nem Gualtiero… Ez maga Ernesto!
Beszél… A fiát szólítja…
A fiú megmenekült… megmentettem őt
a gonoszok csapásaitól… hadd lépjen hozzá… hadd lássa,
hadd ölelje át, s nékem bocsásson meg, mielőtt meghalna…
Jaj! Te, ártatlan gyermek, te pedig imádkozz értem!



Ártatlan mosollyal,
szeretetteli tekintettel
kérd atyádat, bocsásson meg,
legyen könyörületes!
Mondd neki, ó, mondd, hogy nekem
köszönheted életedet, szabadságodat,
s hogy vessen egy irgalmas pillantást arra,
ki annyit tett érted!

Gyászos hangok hallatszanak a tanácsterem felől.

IMOGENE
Mily baljóslatú hang
zendül, döndül?
A nap végét jelzi
a harsona!
Halljátok…

LOVAGOK
(a teremből)
A tanács
elítélte Gualtiert.

IMOGENE
Gualtiero! Ó, veszedelem!
Ő fogoly!

Oldjátok le köteleit,
eresszétek, hadd szökjön…!
Mit látok? Átadják őt
az őröknek…
Néki emeltetett a vérpad!
Ó, napfény, takard magadat
mély sötétségbe;
rejtsd el tekintetem elől
a kegyetlen hóhérbárdot!
Ámde már ömlik is a vér;
eláraszt engem…
A gyötrelemtől, a fájdalomtól,
a rémülettől meghalok.

ADELE
Ó, jöjj! Térj magadhoz
a csöndes szobákban,
ott találj
vigaszt, békét.

UDVARHÖLGYEK
(Képzelegve, eszét vesztve
nem hallgat a tanácsra…
A rászakadt fájdalmat
nem bírja már elviselni.)

(Sietve távoznak mind.)

Tizenharmadik jelenet

Gualtiero őrök között, lovagok, majd Itulbo a kalózokkal, végül Imogene az udvarhölgyekkel.)

LOVAGOK
Az ítéletet hallottad,
sorsodat ismered.
Ám egy kérésedet
még teljesíthetjük.
Szólj, mit kívánsz!

GUALTIERO
Semmit,
csupán a gyors halált;
szívem sóváran várja,
hogy beteljék végzete.

LOVAGOK
Eleget teszünk kérésednek. Rögvest
vigyétek vesztébe! Mi ez a kiáltás?

(Bentről nagy hangzavar hallatszik.)

TÁVOLI HANGOK
Éljen Gualtiero!
LOVAGOK
Ránk támadtak
hívei… Megölni!

(Mindenfelől kalózok rontanak be.)

ITULBO
Csak ti, ti fogtok meghalni!
Bajtársak, védjétek meg őt!

(Egymásnak esnek, dulakodnak. Imogene jön, udvarhölgyei igyekeznek visszatartani.)

IMOGENE
Ersszetek, eresszetek,
tudni akarom, ki hal meg!

(Gualtiero híveit követve átkel a hídon.)

IMOGENE
Gualtiero! Gualtiero!

GUALTIERO
(a kalózokhoz)
Hordjátok el magatokat,
vezéretek parancsolja!
Egy gűlöletes életnek
vetek így véget.

(Gualtiero leveti magát a hídról. Imogene felsikolt és a hölgyek karjába omlik.)

MINDENKI
Micsoda borzalom!

VÉGE


Csákovics Lajos nyersfordítása