2011. július 11., hétfő

Verdi – Cammarano: A LEGNANÓI CSATA (nyers)

A LEGNANÓI CSATA

(La Battaglia di Legnano)

Opera négy felvonásban


Szövegét írta: Salvatore Cammarano
Zenéjét szerezte: Giuseppe Verdi

SZEREPLŐK:

Barbarossa (Rőtszakállú)  Frigyes……..basszus
Első milánói konzul…………………........basszus
Második milánói konzul…………....…....basszus
Como podestája………………..………......basszus
Rolando,
milánói hadvezér………...………………...bariton
Lida,
a hitvese…………………………………...szoprán
Arrigo,
harcos Veronából……………………...…..tenor
Marcovaldo,
német fogoly…………………………..…..bariton
Imelda,
Lida komornája…………………………....mezzoszoprán
Apród Arrigo szolgálatában…………….tenor
Hírnök………………………………..…...tenor

a Halál Lovagjai,
Como város magisztrátusa és vezetősége,
Lida társnői,
milánói nép,
Milánó szenátorai,
veronai, brescai, novarai, piacenzai és milánói harcosok,
a német hadsereg



ELSŐ FELVONÁS


„Ő ÉL!”

Terület az újjáépített Milánó városfalának közelében. Az egyik irányból piacenzai katomnák érkeznek a színre, majd egy-egy század Veronából, Bresciából, Novarából és Vercelliből. Az utca tele van emberekkel, akárcsak a színes zászlókkal, virágfüzérekkel díszített erkélyek.

NYITÓKÓRUS

A csapatokra virágeső hullik – az érkezésük fölött érzett öröm bizonyságául. Arrigo a veronai harcosok élén áll.)

KÓRUS

Éljen Itália! Szent kötés
egyesíti minden gyermekét:
a sokból végre
egy hősi népet alkotott!
Bontsd ki zászlaidat a harctéren,
ó, Lombardia győzhetetlen ligája,
s a vért fagyaszd meg
a kegyetlen Barbarossában!
Éljen a kard és a gondolat által
erős és egységes Itália!
E föld, mely nékünk bölcsőnk volt,
az idegennek sírja legyen!

JELENET és CAVATINA

ARRIGO

Ó, legkiválóbb, és legelső városa Lombardiának,
ó, dicsőséges Milánó, üdvözöllek;
a sírból tértem vissza, akárcsak te.
Szent, újjáéledt falaid árnyékában
felgyúl a láng, mely örökkön
lángolni fog bennem.

Az irgalmas anyai kéz
begyógyította sebeimet,
ám tőled távol
mégsem éreztem életet magamban:
mintha szívem a könnyek tengerébe
temettetett volna.
Ah! Csupán melletted
érzem, hogy még élek.

JELENET és ROMÁNC

(A háttérből fokozatosan közeledő hangok hallatszanak.)

FÉRFIAK
Éljen a kard és a gondolat által
erős és egységes Itália!

ARRIGO
Íme Rolando!

(Rolando és a milánóiak érkeznek)

FÉRFIAK
E föld, mely nékünk bölcsőnk volt,
az idegennek sírja legyen!

NŐK

(az erkélyek magasából)
Éljen Itália!

ARRIGO
Barátom!

ROLANDO.
Egek! Nem csak látomás?
Nem álmodom?
Te élsz? Te vagy az?

ARRIGO
(jobbját megszorítván)
Én vagyok.
Megsebesültem, de nem halálosan.
Sokáig hadifogoly voltam,
ám később visszatértem szülőföldemre, Veronába,
s az anyai gondoskodás
újra lelket öntött belém.

ROLANDO.
Susa lángjai között vesztél,
ez a hír jött rólad…
Keserű könnyeket hullattam érted,
melyeket nem enyhítettek
sem Hymen nyájas fáklyái,
sem gyermekem csókjai…

Ah, ölelj meg! Az öröm
egészen eltölti a lelkemet!
Benned él, s benned visszakaptam
szívemnek egy részét.
Ó, jóságos Isten, hatalmadat
hittel áldom,
nekem barátot adtál vissza,
Itáliának egy védelmezőt!
Ah, ölelj meg! stb.

(Tromibitaszó hallatszik.)

ESKÜJELENET

KÓRUS

Üdvharsonák!

ROLANDO.
A konzulok!

ELSŐ KONZUL

Üdv, harcosok!

MÁSODIK KONZUL
A poraiból ismét fölemelkedett
Milánó tárt karokkal fogad
benneteket,
mint saját gyermekeit.

ARRIGO

S most mindnyájan esküdjünk,
hogy vérünk árán is megvédjük!

APRÓD, ROLANDO, KONZULOK, KÓRUS

Mindnyájan esküdjünk,
hogy vérünk árán is megvédjük!

ROLANDO, majd a TÖBBIEK

Közeleg a nap,
mely az osztrákok veszte lesz,
melyen minden gyalázatunkért
megfizetnek!
Esküdjünk!
Mind esküdjünk a védelemre!

KONZULOK

Mindnyájan esküdjünk Milánó védelmére!

MINDENKI

Bosszúra hívnak a kifosztott oltárok,
a kegyetlenek által meggyalázott nők és leánykák…
Duna-menti földjükre űzzük vissza e vadakat,
városaink legyenek szabadok és a mieink!
Esküdjünk!

(Először a konzulok távoznak, utánuk a seregek, a nép, majd Arrigo, végül Rolando.)

LÁNYOK KARA

Facsoportoktól árnyékolt hely a háttérben tornyosuló városfalakat övező vizesárok mellett.
Lida jön mélyen gondolataiba merülve, társnői követik; elhelyezkedik az árnyékban, s tekintetét átszellemülten az égre függeszti.

KÓRUS

Milánó a hősök érkezését ünnepli,
akiktől sorsunk függ;
az asszonyok boldogan sietnek
a vitézeket virágesővel árasztani.
Egyedül te menekülsz ily örömteli látvány elöl,
mintha valami rettentő, gyászos jelenet volna,
hazádat mégis szereted,
olasz szív lángol kebledben!

JELENET és CAVATINA


LIDA
Ahogy’ mondjátok, barátnéim: szeretem a hazámat,
mérhetetlenül szeretem!
Ám ahol a boldogság mosolya fakad,
nékem ott nincs helyem.
Már a földben nyugszanak
fivéreim, szüleim is,
s a rettenetes sors gyógyíthatatlan sebeket
ütött keblemben!
Örökségem csupán a fájdalom,
vigaszom a sírás.


(Könny futja el a szemét. Társnői a háttérbe húzódnak, hogy átadhassa magát a bánatnak.)

Hányszor kértem az Úrtól
a halál ajándékát!
Puszta gyász nekem a létezés,
a sír után epedek.
Ám anya vagyok! Anya vagyok,
az isteni akarat egy fiút adott nekem!
Ah! Így hát bűn volt
a halált vágyni!

(Belép Marcovaldo.)

Hogyan? Uram, te itt? Te magad?

MARCOVALDO

Nagylelkű férjed, mint te is tudod,
a torony kapujáig
szabta meg szabadságom határát.

LIDA
(dühtől remegve)
S te háládatlanul
hitvesére merészeled emelni
szemérmetlen pillantásodat?!

MARCOVALDO
Elvakult szerelem emészt irántad…

LIDA

Elég, hallgass!

IMELDA

(besiet)
Ah, úrnőm!

LIDA
Imelda, mi az?

IMELDA
El sem fogod hinni…
A férjed…
LIDA
Szólj!

IMELDA
Jön… és vele…

LIDA
Egek! Ki az hát! Kicsoda? Válaszolj!

IMELDA
Arrigo!

LIDA
Ő él!

MARCOVALDO
(Megremegett e névre!)

LIDA
(Él! Ó, boldogság! Hamarosan itt lesz…)

MARCOVALDO
(Az élet pírja
rózsállik arcán!)
LIDA
Itt, igaz ez?!
Viszontlátom?

Ó, szívem, nem bírlak tovább
féken tartani keblemben!
Igen, e dobbanások
a szerelem dobbanásai!
Ah, ha bűn ez az érzés,
mely szívemben megszólalt,
legyen elegendő büntetése
a fájdalomban telő élet!

IMELDA, KAR

(Mintha egy pillanatra
csillapodott volna a fájdalma.)
MARCOVALDO
(Leolvasom arcodról
szívednek titkait.)

JELENET és KETTŐS


ROLANDO

(belép Arrigóval)
Nőm…

LIDA
(Ó, minő pillanat!)

ROLANDO

Jó szíved osztozzék
szívem örömében!
Él az oly nagyon elsiratott barát!
Lásd!
(Arrigóhoz)
Egek! Mi az? Reszketsz? Elsápadsz?

LIDA
(Nagy Isten!)

MARCOVALDO
(Lidát és Arrigót vizslatva)
(Nem, nem csalódom!)

ARRIGO
(Rolandóhoz)
Nyugodj meg! Sebeim miatt
gyakoran nyilallást érzek mellkasomban…
de elmúlik… Látod, megszűnt!

MARCOVALDO

(Hazudsz!)

LIDA
(Mily rettegés tör rám!)

ROLANDO

(Lidára értve)
Egykoron veronai követként az ő atyjának
vendégszerető hajlékában laktál,
most barátod házában
kell megszállnod…
Ki jön?

(Rolando intésére a nők és Marcovaldo visszavonulnak; egy hírnök érkezik.)

Nos?

HÍRNÖK

Felderítőink visszaérkeztek az Alpokból:
hatalmas császári hadsereg közeleg.
A hadvezéreknek és a szenátusnak
össze kell gyűlniük a konzulok hívására.

ROLANDO
Itt hagylak, Arrigo…
Szólít a kötelesség.

(Sietve távozik, a hírnök követi. Lida földbegyökerezett lábbal áll; Arrigo hirtelen mellé lép, és megragadja.)

ARRIGO
Igaz ez? Másé lettél,
pedig azt ígérted, örökre az enyém leszel?
Az ég is hallott, s te meg merted szegni
azt az esküt?
Másé lettél? Hogy elhiggyem
a rettenetes valóságot,
ajkadról kell hallanom
újólag.
Mondd ki! Mondd ki! Mire vársz? Mondd ki!
Ah! Mire vársz? Mire vársz?
Ölj meg, megváltás lesz az!

LIDA
Az álhír azt beszélte rólad,
hogy elestél ádáz ütközetben…
atyám is magamra hagyott, árván
maradtam e világon…
Utolsó pillanataiban
gúzsba kötött...
Az élet teherré, a nászágy
halottasággyá vált.
Egy lélek sem szenvedhetett
többet az enyémnél.

ARRIGO
Elestemnek szerencsétlen híre,
ó, mennyi, de mennyi
keserűséget és könnyet
hozott a te érzékeny lelkednek!
Fényes bizonyság rá gyors esküvőd!

LIDA
Arrigo!

ARRIGO
S én még szavadat bírtam… Jusson eszedbe…
hogy az Örökkévaló zsámolyánál
utoléred Itália védelmezőjét
hová ő hazájáért kerül majd.

LIDA
(arcát kezébe temeti)
Ó, én nyomorult!

ARRIGO
Szólj hát! Válaszolj nyomban!
Képes volnál felmenteni magadat? Válaszolj!

LIDA
(Szemeit az égre emelve)
Atyám!

ARRIGO
Íme, titkolja bűnösségét,
saját vétkeit másra hárítja!

LIDA
Te sorsomnál is rettentőbb,
irgalmatlanabb vagy!

ARRIGO
(távozni készül)
Hitszegő!

LIDA
Hallgass meg!

ARRIGO
Eredj! Borzadok tőled.
Imádtalak, imádtalak, akár egy angyalt,
most gyűlöllek, mint egy ördögöt.

LIDA
Elviselhet egy szív
ennyi gyötrelmet?

ARRIGO
Iszonyodom az élettől…

LIDA
Nem, nem igaz, hogy a fájdalom
megpróbáltatásai ölni képesek!
ARRIGO
Sietek a harcmezőre meghalni! Ah!

Hazám, a te védelmedben
esem el felhasított  kebellel,
legalább véremen
legyen áldásod!

LIDA
Vétkeztem, büntess meg!
Döfd keblembe e kardot!

ARRIGO
Hitszegő!

LIDA
A rémes életnél jobb
kiszenvedni lábad előtt.

ARRIGO
Eredj innen, borzadok tőled!

LIDA
Vétkeztem, büntess meg!

(Arrigo eltaszítja magától és elviharzik, Lida is távozik mélységes fájdalomban.)


MÁSODIK FELVONÁS


„BARBAROSSA”

Hatalmas terem a comó-i tanácsházán. A háttérben zárt erkélyajtók.

A hadvezérek és a magisztrátus tagjai szállingóznak a terembe.

NYITÓKÓRUS


KÓRUS

Hallottátok? A nagy,
az erős Milánó
szövetségbe bocsátkozna!

Ám későn és hiábavalóan!

Igen! Késő és hiába!
A gőgös megfeledkezik
a Comónak okozott
halálos sebekről!
Ám itt mindenki
őrzi az emléküket!
Ám itt még él a gyűlölet
a megsértett szívekben.
Ez a gyűlölet fortyogó
vérrel keveredik,
amit az idő sem
képes csitítani.
Atyáinktól, őseinktől
ivódott belénk,
s fiainkba, unokáinkba
tovább fog plántálódni.

JELENET és KETTŐS


PODESTA

A vakmerő Lombard Liga
követeket küldött Comóba.
Szíveskedjenek meghallgatni őket!

(Mind leülnek. A podesta jelzésére bevezetik Rolandót és Arrigót.)

ROLANDO

Új barbár had
fenyegeti Itáliát,
a harcra termett veronaiak
az adigei átkelőnél szemben állnak a hordával,
az Graubünden területén vág át,
Frigyes nem tud csatlakozni hozzá,
Páviában várakozik;
így könnyű lenne visszaverni a németeket,
fegyveresekből s fegyverekből akadályt emelve
tavatok partjánál!
Szűnjék meg az ősi gyűlölködés
Milánó és Como között;
egy az ellenségünk és egy a hazánk is:
a német és Itália:
érte emeljük mind a kardunkat!

PODESTA, KÓRUS

És megfeledkezel a szövetségről,
mely Frigyeshez köt?

ARRIGO
Szégyenletes paktum,
melyet szétzúz egy szent kéz …
Ah, comóiak, képesek vagytok
pirulás nélkül emlékeztetni rá?
Hát olaszok vagytok ti?

ROLANDO
Ah! Jól látom orcátokon
büszke, auzón származásotokat,
hallom szépen zengő szavát
olasz beszédeteknek,
ám tetteitekben és gondolkodásotokban,
oh, barbár idegenek vagytok!

ARRIGO

Talán boldogabb idők
várnak Itáliára,
és a büszke utódok
szégyenkezni fognak miattatok.

ARRIGO, ROLANDO

Ó, ne hívjon majd a történelem
testvérgyilkosnak benneteket,
ne kiáltson ki benneteket a haza
árulónak, apagyilkosnak!
Gyalázatosak, átkozottak
lennétek örök időkre!

PODESTA

Kemény szavak ezek!

ROLANDO

A valóság még keményebb!

ARRIGO
Mi hát a válasz küldőinknek,
milyen választ kell vinnünk?

FRIGYES

(váratlanul megjelenik)
Azt megadom én!

A TÖBBIEK

Frigyes!

ARRIGO, ROLANDO

(Ah! Az ördög hozta ide Páviából!)

FRIGYES

(Gőgösen Arrigo és Rolando elé lép.)
Miért, hogy sápadni és viszolyogni
látlak benneteket színem előtt?
Miért, hogy vakmerő ajkatokon
elhal a szó?

ARRIGO, ROLANDO

Nem szó ad megfelelő választ
pimasz viselkedésedre;

hiábavaló sértésekkel harcolni,
nem vitézek harcmodora.

FRIGYES

Minő sápadtság és viszolygás!

Lombardok, sorsotok
végleg eldöntötte
egy, szív, mely kegyelmet nem ismer,
Frigyes szíve!

ARRIGO, ROLANDO

A fegyverek vad villogásában
találkozunk a csatában.
Csak karddal érvelhet
az elnyomott az elnyomóval szemben.

FRIGYES

Minő sápadtság és viszolygás!
Lombardok, sorsotok… stb.

PODESTA, KÓRUS

Milánó, rád sújt már
a bosszú villáma!

(Egyre közeledő fegyvercsörgés hallatszik.)

FRIGYES

Közelednek már hatalmas csapataim.

(Intésére megnyitják az erkélyajtókat, láthatóvá válnak a német csapatok által ellepett környező dombok.)

Bámuljátok!

KÓRUS

Ó, minő, mekkora hadsereg!

FRIGYES

Íme rettenetes válaszom!
Milánónak immár vigyétek hírül pusztulását!

(Jelt ad a küldötteknek a távozásra.)

ROLANDO

Rablóbandád
zsoldosfegyverei
nem fognak győzni egy népen,
mely a szabadságért kelt fel!

ARRIGO

Itália nagy sorsát
nem változtathatják meg!

FRIGYES

Én vagyok Itália sorsa.
Hamarosan igámba hajtom az egészet,
s a kétszer összetört Milánót,
a lázadókat megszállja a rémület.

ARRIGO, ROLANDO

Isten végtelen jósága
győzelmet ígér neve alatt.
Te elhullsz, seregeid alulmaradnak.
Itália nagy lesz és szabad!

FRIGYES

Hamarosan igámba hajtom… stb.

PODESTA, KÓRUS

Most menjetek, az erősebb igaza
a csatatéri párbajban fog eldőlni.

MINDENKI

Akkor hát rettenetes háború! Mindhalálig!
Háború mindhalálig!

 

HARMADIK FELVONÁS


„A SZÉGYEN”

Földalatti csarnok a milánói Szent Ambrus székesegyház alatt.
Mindenütt új sírok, a háttérben lépcsősor, halvány fáklyafény világítja meg a színt.

A Halállovagok érkeznek lassanként. Mindegyikük vállon ferdén átvetett vállszalagot visel, melyen halálfej látható.

BEVEZETÉS, JELENET és ESKÜ

LOVAGOK

E mélységes csöndben,
e sírok iszonytató némaságában,
itt nyugvó apáink és fivéreink
megidézett hamvaira
ismételjük el a szent és borzongató
eskü szavait!

ARRIGO

Halál bajnokai,
még egy ajak kész  veletek elmondani
az emelkedett esküt,
még egy szív kész
beteljesíteni
a holnapi harcban,
mit a kapzsi, rőt nagyúrral vívunk,
aki Legnano földje felé tör.

LOVAGOK

Arrigo, ez hát a vágyad?

ARRIGO

Véletek meghalni, vagy győzelmet aratni.

LOVAGOK

Igaz lombard ő és vitéz!

ARRIGO

Hősiségben tán utolsó vagyok,
de hazaszeretetben elsőnek
tartom magamat…
meg nem előz senki.

LOVAGOK

Legyen, ahogyan kéri
a derék első.

(A rangidős lovagok egy sír elé térdeltetik Arrigót és vállára szalagot helyeznek; a lovagok kardjukat keresztezik feje fölött, majd felemelik, és mindnyájan megölelik; Arrigo is kivonja kardját, s a többiekkel mondja a következő esküt.)

ARRIGO, LOVAGOK

Esküszünk, hogy véget vetünk az Itáliát sújtó igazságtalanságnak,
zsarnokait az Alpokig űzve.
Esküszünk, hogy inkább odaveszünk,
mintsem megfutamodnánk vagy elbuknánk.
Ha közülünk valaki megszegve esküjét
gyáván viselkedne a csatában,
a silánynak ne adjon a föld
életében menedéket, halálában sírhelyet;
Isten és ember hagyja el,
ha elérkezik végnapja;
a hitvány neve a szégyent jelentse
minden embernek, minden korszaknak!

(Távoznak.)


Terem Rolando palotájában.

JELENET és KETTŐS

IMELDA

Lida, Lida, hová rohansz?

LIDA

Hová? Hogyan mondjam meg,
mikor én magam sem tudom?

IMELDA

Jaj, nagyon zaklatott vagy!
Az imént levelet írtál
zokogva…

LIDA

Levelet? Nem igaz! Mit merészelsz?!
Miféle levelet? Hazudsz!
Ártatlan vagyok!

IMELDA

Láttalak kebledbe rejteni azt…

LIDA

S keblemet viperaként,
viperaként mardossa,
mérge szívemnek
legrejtettebb zugába is behatol.
Eredj hát, tárd fel ballépésemet,
vádolj be…!
És ugyan ki előtt vádolhatnál? Isten előtt?
Hiszen Isten akarata volt minden vétkem!
Az emberek előtt? Ugyan mivel büntethetnének
e kegyetlenek? Halállal?
Áhítom én a halált…
Vágyom rá, vágyom a halálra és kívánom.
(Elgyötörten egy székre roskad.)

IMELDA

Megtébolyult!

LIDA

(Fölkel, körbeles, bámulja Imeldát, majd könnyeit letörülve karjaiba omlik.)
Segíts! Egy őrült rohan sírja felé,
s magával rántja szerencsétlen anyját is,
aki utolsó sóhajával
megátkozza Lidát!

IMELDA

(Ó, amit sejtettem!)
Mondd ki: ugye Arrigo az?

LIDA

Ah, ahogy’ mondod!
Ez az írás tán eltántorítja,
tán eltántorítja ez elvetemültségtől.

IMELDA

Add!

LIDA

Ó, ügyelj, hogy egy lélek se lásson,
mikor átléped
Arrigo küszöbét!

IMELDA

Ne aggódj,
saját embere fogja
átadni…

(Belép Rolando, Imelda távozóban gyorsan elrejti a levelet.)

ROLANDO

Maradj!

LIDA

(Ó, egek!)

ROLANDO

Mielőtt eltávoznék,
ide irányított a szeretet,
viszontlátni téged, asszonyom,
s nászunknak gyümölcsét.
(Imeldához)
Hozd őt atyja kebelére!
(Szemembe könny szökik.)

LIDA

(Ki ad nekem erőt?)

(Imelda visszatér a gyermekkel, Rolando karjaiba helyezi, és sietve távozik.)

ROLANDO

Ó, fiam!
(Átöleli feleségét és gyermekét.)
Az ég győzelmet ígér hadunknak,
ám a győzelemnek vér az ára!
S ahol az én vérem is elfolyik…

LIDA

Ne tovább!

ROLANDO

Te maradsz,
te maradsz, aki erényességre neveled őt.

LIDA

(Hát ennyi kínra szolgáltam rá!)

ROLANDO

Mondd el neki, hogy olasz vér az övé,
mondd el neki, hogy az én vérem az övé,
mondd el neki, hogy a földön
nem az emberek, hanem Isten ítélkezik;
és Isten után a hazát
kell leginkább tisztelnie!

LIDA

Bár űzne el minden rossz előjelet
a kéz, mely sorsunk irányítója!
Nem tudod, hogy ennyi csapást
aligha bír ki a meggyötört szív, …

ROLANDO

Ah! Isten után a hazát
kell főképpen tisztelnie!

LIDA

… hogy talán már a holnap
árván találja őt!

(Rolando letérdelteti a gyermeket, s égre emelt tekintettel fejére helyezi a kezét.)

ROLANDO

Ah! Áldd meg velem
fiamat, Uram!

LIDA

Ellenségei dühétől
óvd meg néki atyját!

ROLANDO

Isten után…

LIDA, ROLANDO

… a haza!

(Rolando átadja a gyermeket Lida karjaiba, aki távozik vele.)

JELENET és ÁRIA


(Belép Arrigo – a fekete vállszalag nélkül.)

ARRIGO
Hívattál…

(Rolando hozzá lép, félrevonja, figyelmesen körültekint, hogy ne hallja őket senki.)

ROLANDO
Lombardia földjén
többször harcoltunk már vállvetve…

ARRIGO
S az egyik ütközetben a te vitézséged
mentette meg az életemet.

ROLANDO
Jól tudod, mily heves
harci láz ragadott magával,
ha harsonák szava
fegyverbe hív, ahogyan most is.
Előtted föltárhatom
lelkem legrejtettebb gyötrődését:
titkos rettegés szállt meg.
Most férj vagyok és apa.
(Szétmorzsol egy könnycseppet.)

ARRIGO
Ó, Rolando!

ROLANDO
Nekem, mint a lovas csapat
választott vezetőjének,
a hadsereg előfutáraként
hajnal előtt indulnom kell ;
te a veronaiakkal itt maradsz,
mert a Haditanács téged jelölt ki
Milánó védelmére.

ARRIGO
(Nem tudja, hogy röviddel ezelőtt én…)

ROLANDO
(Megszorítja Arrigo kezét, s szívére vonja.)
Arrigo… Arrigo, hallgass meg!

Ha holnap a harcban
lehunynám szememet,
a te gondjaidra bízom
feleségemet és fiamat…
Ezt kérem tőled barátságod
végső, szent zálogaként
Te légy az ő
védangyaluk!

ARRIGO

(Szívem könnyekkel telt meg,
nem, nem, nem sírhatok.)

ROLANDO
Esküdj meg nekem!
(Arrigo esküje jeleként Rolando kezébe helyezi jobbját.)
Most ölelj meg!
Hogyan? Elhúzódsz a baráti öleléstől?
(Arrigo megöleli.)
Isten veled!

ARRIGO, ROLANDO

Isten veled!

(Arrigo elsiet. Rolando a másik irányba indul, már átlépné a küszöböt, mikor meghallja, hogy halkan szólítják.)

MARCOVALDO
Rolando! Hallgass ide!
Megcsaltak, elárultak!

ROLANDO
Engem?

MARCOVALDO
Bemocskolták becsületedet!

ROLANDO
Nagy Isten! A becsületemet?

MARCOVALDO
Egy gyalázatos némber…!

ROLANDO
Hogyan?

MARCOVALDO
Egy csábító segítségével!

ROLANDO
A nevüket!

MARCOVALDO
Arrigo és Lida.

(Rolando kardot akar rántani, de megtorpan.)

ROLANDO
Szerencséd, hogy fegyvertelen vagy!

MARCOVALDO
Íme a bűnük bizonysága!
(Írást ad át.)

ROLANDO
Lida írása!

MARCOVALDO
Figyeltem a hitszegőt, hogy megtudjam az igazat…
Lefizettem azt,
akinek továbbítania kellett volna a levelet.

ROLANDO
(remegő hangon olvasva)
„Mindenről tudok… a Halál Lovagjai előtt
fogadalmat tettél…
Az első támadást férjem vezeti
Frigyes ellen…
Arrigo, a csata előtt
látnom kell téged.
Jöjj el… esdek hozzád… a mi …”
(Rolando ajka elnémul.)

MARCOVALDO
Folytasd!

ROLANDO
„… régi szerelmünkre.”

MARCOVALDO

(Elérkezett a bosszú
rég vágyott perce!)

ROLANDO
A szívem megdermed!

Ó, ti pokoli lelkű aljasok!
Így elárulhat feleség és barát!
Mennyköved, örök Isten,
nem hamvasztja el gyalázatos fejüket?!
Reszkess! Reszkess, szentségtelen pár,
ha az ég feloldoz, én büntetlek meg!
A bennem keltett szörnyű haragot
csak bűnös véred olthatja ki!

(Távoznak.)


Toronyszoba. Egyik oldalt vasajtó, a háttérben erkély a várárok és a védősánc felé. Arrigo vállszalagja egy szék háttámláján lóg.

JELENET és KETTŐS

ARRIGO
Még az éjszaka uralkodik,
nem hallani mást, csak a falak tövében
folyó patak zúgását.
Meg kell írnom a levelet szerencsétlen anyámnak.
(Egy asztalka mellé ül, és írni kezd. Csöndesen belép Lida és az írást nézi.)

LIDA
Meg akarsz halni!

ARRIGO
Hogyan?

LIDA
Meg akarsz halni,
és képes vagy megírni
e rettenetes szavakat anyádnak?
Ó, te kegyetlen, nem tudod,
mi a gyermeki szeretet!

ARRIGO
Ah! Lida!

LIDA
A vitéz a háború veszedelmei között
életét kockáztatja a hazáért,
s ha elesik,
a szerettei
a büszkeség könnyeit hullatják
a fájdalom könnyei között.
Ám te más vagy,
te bármi áron halni kívánsz.

ARRIGO

Te már nem szeretsz,
nem élhetek tovább.

LIDA
Arrigo,… Én szeretlek…

ARRIGO
Egek!

LIDA
Igen, szeretlek!

ARRIGO
Lida!

LIDA
De el kell kerülnünk egymást,
és élnünk kell, ahogyan Isten parancsolja,
neked anyádért, nekem a fiamért.
kell, ahogyan Isten parancsolja,
neked anyádért, nekem a fiamért.

ARRIGO
Ah!

LIDA
Nem törődtél levelemmel,
ezért ide jöttem annak reményében,
hogy megváltoztatod döntésedet…

ARRIGO
Nekem nem volt…

(Váratlanul kopognak az ajtón.)

ROLANDO

(kintről)
Arrigo! Arrigo!

(Lida és Arrigo villámsújtottan állnak.)

ARRIGO
(Lidához)
Ki az erkélyre!

(Lida az erkélyre szalad, Arrigo bezárja az ablaktáblát, majd ajtót nyit.)

ROLANDO
(miután körbenézett odabent)
Tudok róla, hogy fogadalmat tettél
a Halál harcosainak,
s ők tapintatosan azt javasolták,
kis ideig tartsd ezt titokban
barátod előtt.

ARRIGO
Igaz.

ROLANDO
Ám szorít az idő, s én azért jövök, hogy sürgesselek…

ARRIGO
Igen. De még az éj
fátyla terül szét.
Menj előre…

ROLANDO
Tévedsz; már ébred a hajnal…
Nézd!
(Feltépi az erkélyajtót, s meglátja Lidát, aki tetőtől talpig reszketve igyekszik leplezni riadtságát.)

LIDA
Ide jöttem… látni akartam…

ARRIGO
Igen, a fegyveres csapatokat,…
melyek rövidesen…

(Rolando egy pillantással elhallgattatja.)

ROLANDO
Nem kérdeztelek benneteket,
miért magyarázkodtok?

(Lida férje lába elé rogy, Arrigo önkénytelenül követi példáját.)

Ah! Szégyentelenek, borzalmasan
megcsúfoltatok egy hitvest!
De szent ez a tisztség,
szent és egyúttal rémes;
most aztán mindkettőtöket
a porba, a lábam elé kényszerítlek.

LIDA, ARRIGO

(És nem sújt rám villám,
nem nyílik meg alattam a föld?)

LIDA
Rolando!

ROLANDO
Hallgass! El innen! Távozz otthonomból!
A mi kötelékünk megszakadt,
nem vagy tovább a feleségem.

ARRIGO
Egek!

LIDA
Mit mondtál?

ARRIGO
Ah, csillapodj!
Ő ártatlan! Esküszöm.

ROLANDO
Még védeni mered?
Befogd a mocskos szádat!
(Megragadja a kardját.)
Reszkess haragomtól!

ARRIGO
(felkínálva mellkasát)
Sújts le! Meg akarok halni.

ROLANDO
(kihúzva kardját)
Gyalázatos!

LIDA
(Visszatartja.)
Megállj!

ARRIGO
Ölj meg!

(Rolando az ajtóra pillant; megáll bent, de úgy,
 hogy bármelyik pillanatban kiléphessen.)

ROLANDO
Nem.

ARRIGO
Ölj meg!

ROLANDO
Nem.
Megölni téged
pillanatnyi bosszú lenne…
A szívedet apránként
szaggatom ki kebledből…
száz halálnál is nagyobb
szenvedést kell kiállnod!

ARRIGO
Ah, ne! Ledöfve, vérem ontva
teríts lábaid elé!
Tisztítsd meg a földet
egy hitvány csábítótól!
ROLANDO
Kebledből lassanként… stb.
LIDA
(Arrigóhoz)
Ah, hagyd abba, hazudsz neki…
(Rolandóhoz)
Egyedül én vagyok bűnös…
Ne irgalmazz, ne bocsáss meg…
Forgasd meg szívemben a fegyvert!
Ha élni kárhoztatsz,
túl szigorú leszel hozzám!

ROLANDO
A harsonák hívják a harcosokat…

ARRIGO
Valóban!

(Az erkélyhez siet, hogy kinézzen, közben Rolando az ajtóhoz közelít.)

LIDA
Rettenetes nap!

ROLANDO
A szégyen legyen a büntetésed!

LIDA, ARRIGO
Hogyan? A szégyen?

ROLANDO
Igen!

MINDENKI
A szégyen!

(Rolando villámsebesen kilép az ajtón és bezárja azt. Arrigo kétségbeesetten ugrik az ajtónak, vizsgálja, tapogatja, próbálja kinyitni.)

ARRIGO
Ah! Rolando! Az ég legyen a tanúm,
nem érte folt a becsületedet!
Nyisd ki!

LIDA
Arrigo!

ARRIGO
Ha itt maradok, gyalázat
éri nevemet!

(Már hallatszik a harci zaj, a lovak dübörgése.)

LIDA
Nem bírom tovább… Nem bírom tovább…
(Egy székre omlik.)

ARRIGO
(Visszatér a balkonra.)
Már Rolando csapata közeleg!
(Kürtjelek hallatszanak.)
Ah! Igen! Látom is!
Itt mennek a Halál különítménye! Ó, a harag!
E vitézek a haza megmentésére indulnak,
miközben én… „Hol van Arrigo?”
–– kérdik majd. „Elbújt…”

LIDA
Jóságos Isten!

ARRIGO
„Retteg az ellenség pengéjétől…
Ő egy aljas, egy gyáva…”
Nem, nem, nem! Követlek benneteket!
(Megragadja a vállszalagot.)

LIDA
(Felpattan.)
Egek! Mit beszélsz?

ARRIGO
Éljen Itália!

(Leveti magát az erkélyről. Lida félholtan összeesik.)


NEGYEDIK FELVONÁS

„MEGHALNI A HAZÁÉRT”

Templom előtti tér Milánóban. Asszonyok, öregek és gyerekek, némelyek a templom előcsarnokában, némelyek az utcán, Lida és Imelda is közöttük van. Mindnyájan térdelnek és az istentiszteletről kiszűrődő zsoltárt hallgatják.

IMÁDSÁG

KÓRUS

(A színfalak mögül)
Deus meus, pone illos út rotam
et sicut stipulam ante faciem venti
et sicut flamma comburens montes.
Ita persequeris illos in tempestate tua
et in ira tua turbabis eos.
Imple facies eorum ignominia
et quaerent nomen tuum, Domine.

LIDA

(Lidához halkan beszélve)
Biztos vagy benne?

IMELDA
(halkan)
Ne félj,
látták sértetlenül kijutni a vízből,
s utolérte a hadtestet.

LIDA
Köszönöm, köszönöm neked,
mindenható atyám!

Ah! Arrigo és Rolando
életét kegyeidbe ajánlom,
irgalmas Isten, óvd meg Itália
legdicsőbb hőseit, kérlek téged!
A nép fohásza az én fohászom.
A hazaszeretet szól belőlem.

ASSZONYOK, ÖREGEK, GYEREKEK

Ó, te, aki a villámokat irányítod,
uralkodol mennyek és földek fölött,
tartsd meg a haza fiait
az iszonyatos háborúban is!
Könnyek között fohászkodunk hozzád
a szent oltár előtt
fohászkodunk.

NAGYJELENET, HÁRMAS és GYŐZELMI HIMNUSZ


HANGOK A TÁVOLBÓL

Győzelem! Győzelem!

(Mindenki talpra áll.)

LIDA
Hallottátok ti is?
Avagy megcsalna a reménység?
A messzi távolból
nem győzelmi kiáltások hangja szólt?

IMELDA
És egyre közelebbről, egyre jobban hallatszik!

(A második konzul érkezik a szenátorokkal, a városlakók nagy csoportja követi őket.)

MÁSODIK KONZUL

Örvendjetek, emberek! Győztünk!

LIDA, IMELDA, NÉP
Kegyelmes Isten!

MÁSODIK KONZUL
Éppen most érkezett a követ Legnanóból,
tudtunkra adva az ellen vereségét…
Maga a császár meghalt vagy megsebesült,
midőn nyergéből letaszította a veronai Arrigo!

IMELDA

(Lidához)
Hallottad?

LIDA
(Ó, szívem, ez egyszer
az öröm dobogtat meg!)

MÁSODIK KONZUL
Szálljon hálaének
a királyok királyának!

(A szenátorokkal együtt a templomba megy. A polgárok ölelgetik egymást, összecsókolóznak, a boldogság és meghatottság könnyeiben feredőznek. Közben a távolban már látszanak a csatából hazatérő csapatok, a levegő megtelik a harci eszközök vidám zajával, és az ünnepet hirdető harangok hangjaival.)

KÓRUS

Az Alpoktól a Karübdiszekig zengjen a győzelem!
Győzelem feleljen az Adriától a Tirrén tengerig!
Itália ismét fölemelkedik a győzelem köntösében,
győzhetetlen királyné lesz, mint egykoron!

LIDA, IMELDA

Nem értheti meg igazán ezt az örömet az,
aki nem lombard.

(Komor trombitaszó hallatszik.)

LIDA
Mily gyászos hang!

IMELDA

Mi jelenthet ez?

NÉHÁNYAN A NÉPBŐL

Egy sebesült lovagot
hoznak erre.

LIDA
Miért hűl meg
ereimben a vér?

NÉHÁNYAN A NÉPBŐL

A Halál csapata
adja baljós kíséretét…

LIDA
(A közeledők felé tesz néhány lépést.)
Arrigo!

IMELDA
Keserű végzet!

(Belép a halálosan sebesült Arrigo, néhány Halállovag támogatja, a milánói hadvezérek kísérik, köztük van Rolandó is, némán, lehajtott fővel.)

ARRIGO
Itt… Itt… azon hősök… győzelmi trófeáinál,…
akiknek nevében a jelentős csapással lesújtottam…
itt kívánom visszaadni lelkemet teremtőjének…

(A templom lépcsőzetére lépnek. Lidát nézi.)
(Ó, a boldogtalan!)
(Rolandóra néz)
Ezt a kezet… a kezemet, Rolando…
mielőtt a halál hidege megdermesztené…
nem akarod megszorítani?
Az óra, az óra ütött.

LIDA
(Ó, nagy ég!)

(Rolando, némán, tétován, mintha láthatatlan erő irányítaná, Arrigóhoz lépked, aki vállára borul. A lovagok visszahúzódnak.)

ARRIGO
A megváltott Itáliára…
A véremre esküszöm…
Akár egy angyal,
Lida szíve oly tiszta…

LIDA
(közeledvén)
Hadd szóljon hozzád e nyomorult iránt
érzett régi szereteted!
Utolsó pillanataiban
hadd leljen újra barátjára…

ROLANDO

Könyörületesség száll lelkemre,
megenyhíti a féltékeny haragot…
A szavai, a végsóhajok
könnyekre késztetnek…

ARRIGO, majd LIDA és ROLANDO

Ki a hazáért adja életét,
annak a lelke nem lehet bűnös.

LIDA, IMELDA, ROLANDO

Ki a hazáért adja életét,
annak a lelke nem lehet bűnös.

KÓRUS

Erényeiért hamarosan
a mennyben nyeri el jutalmát.

(Nagy megindultságában Rolando szívére szorítja Lidát, s jobbját Arrigónak nyújtja. Belép az első konzul fegyveresek kíséretében, diadalkocsi követi őket.)

TEMPLOMI KÓRUS

Te Deum laudamus.
Te Dominum comfitemur.

Te aeternum Patrem omnis terra veneratur.
Te Deum laudamus.
ARRIGO
(A diadalkocsiról lógó zászlóra mutat.)
Ah! Az a zászló…
egy halódó szív végső kívánsága…

NÉP, LOVAGOK

Mily nagy, vitéz harcost
veszítesz el immár, Auzónia!
(A lovagok Arrigónak nyújtják a főzászlót.)

ARRIGO

Itália megmenekült, megmenekült!
Meghalok… és áldom az eget!

LIDA, IMELDA, ROLANDO, NÉP, LOVAGOK

Nyisd meg, Urunk, birodalmadat
hűséges katonádnak!

(Arrigo megcsókolja a zászlót, és holtan hanyatlik le.)

VÉGE

Csákovics Lajos nyersfordítása

Megint Werther...

A Massenet Wertherjében elhangzó Osszián-dal magyar fordításairól szólt egy májusi bejegyzésem.
Nos, az ott említett felvételt, melyen Réti József énekel, megtaláltam egy régi magnókazettámon, íziben le is jegyeztem a szöveget, hogy teljes legyen a sorozat. Sajnos nem tudom, ki volt a fordító. A szöveg nyomokban hasonlít az eredetihez, de igencsak szabadon kezelt magyarítás. Íme:

Most minden újra él,
hisz’ elmúlt már a tél,
most minden újra él.
Ó, a szellő csókjai lágyak,
véle eljött, énhozzám száll
most a bánat és mind a vágyak.
Most minden újra él,
hisz’ elmúlt már a tél.

De hallom: zeng a völgy,
a vihar járja át,
az erdő sír, búsan zokognak a fák;
és a szél hordja szét sok virág illatát,
hol nem maradt meg más csak könny,
csak könny és bánat.
Ó, jaj!
Ma minden újra él,
hisz’ elmúlt már a tél.

2011. június 27., hétfő

Hogyan írjunk operalibrettót?

CRESCENDO
ZENEMŰVÉSZETI ÉS ZENETUDOMÁNY FOLYÓIRAT
SZERKESZTI: Dr. GOMBOSI OTTÓ

II.ÉVFOLYAM                 1927. NOVEMBER           4. SZÁM

                                   AZ OPERASZÖVEGRŐL

            Azoknak a dolgozatoknak tömege, amelyet a posta egy
operakomponistához eljuttat és amelyet a sok szerző a legnyomaté-
kosabban ajánlgat megzenésítésre, ha nem is ösztönöz semmi
másra, azt a gondolatmenetet mégis felveti, hogy miért nincs ezek-
nek az írásműveknek az operaszöveggel semmi más közösségük,
mint hogy a bal szélen valami személynevek állanak kettőspontok-
kal és tőlük jobbra valamely szöveg szavai találhatók; felveti
továbbá azt a kérdést, hogy miképen kell hát egy operaszövegnek
festenie.
            Itt most csak a technikai feltételekről akarok szólani az,
hogy az egész dolog kezdete szükségképen egy drámai ötlet, tulsá-
gosan magától értetődő a közelebbi megmagyarázáshoz, az pedig,
hogy ez az ötlet rendszerint hiányzik, természetesen alaphibája
ezeknek az írásoknak. De ha jelen Is van, még mindig nagyon sokat
lehet elrontani.
            Az első vétek, hogy nem fordítanak elegendő figyelmet a
cselekmény abszolut világosságéra és logikájára. A legtöbb ember
abban a hitben van, hogy egy zenébe ültetendő drámának első-
sorban az úgynevezett érzelmi szférában kel] terjengenie, ezen
pedig egy többé-kevésbé puhányos liráju és legalább Is nagyon
kevéssé szükségszerű kauzalitással rendelkező világot értenek. De
épen azért, mert a zenének amugy Is megvan az a tendenciája,
hogy egy esemény tényleges tartalmáról annak érzelmi tartalmára
térjen ki, ennek a tényleges tartalomnak egész különösen értelmes
pregnánssággal kell rendelkeznie. Ehez járul, hogy az operánál
mindig fenyeget az a veszély, hogy a szöveg nem érthető eléggé
világosan — erről még lentebb bővebben szólok —‚ ugyannyira,
hogy a cselekménynek szüksége van egy bizonyos pantomimikus
plasztikára. Ebből az operaszöveg cselekményének vezetésére az
a szükségszerű követelmény származik, hogy azt először egész pon-
tosan és világosan átgondolják *) és azután ugy diszponálják, hogy
a legfontosabb cselekménymomentumok a szinpadra kerül-
jenek. Mindaz, amit csak elmesélnek vagy mint a cselekmény kez-
dete előtti vagy felvonások közötti történést elgondoltatnak, nem
lesz a hallgatónak annyira világos és érthető, amennyire az nélkü-
lözhetetlen cselekménymotivumoknál szükséges. De ha a hallgató
a feltételezések hiányát érzi, nem ért! a következményt és elkezd
unatkozni. Elbeszéléseknek csak akkor van helyük, ha lirai jelle-
gűek, — ami által nagyobb lehetőséget adnak a zenének — és egy
alak pszichologiai jellemzésére szolgálnak. Hogy ilyen körülmények
között nem szabad hosszura terjedniök, az világos.
            Annak a követelménynek, hogy minden fontos dolog panto-
mimikus pregnánssággal a szinpadon játszódjék le, kiegészitője az,
hogy lehetőleg csak fontos dolog kerüljön a szinpadra. Igen sok
szövegirót és komponistát is elcsábitanak az epizódikus mellék-
hajtások kolorisztikus lehetőségei az egész mű érthetőségének rová-
sára. Abban áll épen a művészet, hogy a főcselekményt olyan
gazdaggá és sokszerűvé alakitsuk, hogy jellemző részletek beveze-.
tését ne megengedje, de követelje. Ellentmond a művészi takarékos
gazdálkodásnak, hogy bevezessünk olyan motivumokat, amelyeket
nem vehetünk fel ujból és nem értékesithetünk szervesen az egész
cselekmény folyamán. A cselekmény gazdag és mégis világos Ve-
zetése, a motívumok értékesitésének ökonomiája és még a leg-
kisebb részleteknek is intenzív megelevenitése szempontjából
Johann Nestroy olyan utánozhatatlan mester, akinek darabjait
minden librettistának ujból és ujból figyelemmel kellene olvasnia.
Tisztára epizódikus figurák talán érdekelnek pillanatnyilag, de
bosszantják a hallgatót, ha nem tudja őket a dráma folyamába,
amelyet követni igyekszik, besorozni. Az ellentétes hiba: olyan
személyeket felléptetni, akik észrevehetően csak azért vannak ott,
hogy a cselekmény továbbhaladhasson. Az a feladat ilyenkor, hogy
ezeket az alakokat olyan mértékben ruházzuk fel Sajátos élettel,
hogy épen önmaguk által keltsenek érdeklődést, anélkül, hogy tul-
sulyba kerülnének.
            Sokan képviselik azt a nézetet, hogy az operában a tulaj-
donképeni cselekmény nem egyeztethető össze a zene főképen
lirikus jellegével és ezért — mintegy a régebbi operastilusok értel-
mében — a cselekménynek csak a zeneileg nem terhelt részekben
(seccorecitativ stb.) szabad előrehaladnia, viszont a zene csak a
cselekmény nyugvópontjain terjeszkedjék ki. Hogy még a régi
opera sem esküdött erre az elvre, bizonyítják Mozart terjedelmes
finale-alakitásai, amelyekben jócskán van ténybeli cselekmény.
Valami igazsága azonban mégis van az idézett véleménynek.
A zene tudniillik kevéssé alkalmas egy érzelmileg teljesen hangsuly-
talan, száraz esemény, önéletű alakzattal való kisérésére. A libret-
tista feladata tehát, hogy minden történést, még azokat is, amelyek
a cselekmény tisztán dologi megértéséhez szükségesek, érzelmi
hangsullyal lássa el, p1.: ne lépjen fel egy férfi azért, mert a cse-
lekmény folytatásához szükség van jelenlétére, hanem megjelenése
legyen szerves kapcsolatban valamilyen érzelmi affektussal. Hogy
ez épen a dráma expoziciójában néha igen nehéz, azt mindenki
igazolhatja, aki ért valamit a dramaturgiához. Az operában ez még
nehezebb, mert az uj szereplő affektusának a világosság érdekében
már a főcselekményre kell vonatkoznia és nem egy valahogyan
mellékesen felvett motivumra, amelyet akkor küszöbölnek ki, ami
kor a személy felléptét zeneileg már kihasználták. De ha ez nem
volna nehéz, akkor nem volna kunszt jó operaszöveget irni. (Lásd
ehez a kérdéshez a dramaturgiailag hallatlanul szakértő Kirkegaard
igen érdekes fejtegetéseit a „Don Juan”-ról az „Entweder — oder”
első kötetében.)
            Ha a szövegkönyv már ennyire megérett, felvetődik a szö-
veg alakitásának nehéz kérdése. Ezen a téren a hagyomány hibás
értelmezése és a librettisták és komponisták kevéssé éles gondol-
kodása egyformán sokat vétkezik. Megint csak abból a feltevésből,
hogy a zenét csak az érzelmekkel lehet kapcsolatba hozni, a leg-
különeködőbb dagályt költik és komponálják meg. Sajátságos
nehezen értik meg az emberek, hogy a zene az érzelmi akcentust
amugy is magával hozza és hogy sokkal fontosabb, hogy a helyzet
adjon alkalmat a lirai kiterjeszkedésre, semmint az, liogy a szavak
lehetően csillogók és szinesek legyenek. A szöveg lirai kihasználha-
tósága nem a kifejezés virágosságától és szingazdagságától, hanem
az egyes szó pregnánsságától és kifejező erejétől függ. Ez pedig
nincs kapcsolatban szokatlanságával, amelyet természetesen el kell
kerülni, hanem inkább különös jelentőségével az adott helyzetben.
Az első kérdés az, hogy mennyire érthetők az operaszövegek tisz-
tára fonetikusan és a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a határ, meg-
felelő, de igen ritkán kidolgozott artikuláció esetén, elég messze
terjed. Azonban, amint a cselekménynél is azok a momentumok,
amelyek közvetlenül kapcsolódnak folytatásukhoz, sokkal köny-
nyebben felfoghatók, ugy akaratlanul is könnyebben érthetők
mindazon szavak, amelyek tényleg a helyzethez illeszkednek.
Hiszen annak, aki nézi a darabot, egyrészt természetes kivánsága,
másrészt pedig jogos követelése is, hogy azt megértse és igy egész
figyelmét a cselekmény megértésére összpontositja. E kivánságnak
és követelésnek ügyelembe nem vétele, amit néhány szerző meg-
tesz, nincs minden tapintatlanság hijján. Mindebből a szöveg formá-
lására a lehetőleg természetes, egyszerű és objektiv nyelvezet kö-
vetelménye adódik. Hasonlatok és képek, ha csak lehet, kerülen-
dők. Hiszen minő konfuzió támad, ha véletlentül csak a hasonlitót
és nem a hasonlitottat is értik meg! Szó van például a szerelemröl,
amelyet, mondjak, igen találóan a hullámzó tengerrel hasonlitanak
össze és ha valaki a „szerelem” szónál köhög, azt hiszi az egész ház,
hogy egy tengerészeti fejtegetésen vesz részt.
            Manapság mindenekelőtt a próza alkalmasabb a megzenési-
tésre, mint a szabályos verssorok. Ezeknél igen könnyen lesz urrá
az unalom a zenei dikción, ha a szöveg és a zene tagolódását
egybe akarjuk hangolni; ezzel szembeni a prózánál a periódusépités
felettébb érdekes szabáivtalanságai maguktól adódnak. Ami a mon-
datszerkesztést illeti, az az operaszöveg számára sohasem lehet
elég világos és egyszerű. Hosszu mondatok már azért sem ajánla-
tosak, mert azokat a zene csak még jobban nyujtja és ezáltal a
gondolat megfoghatóságát, amennyiben van ilyen egyáltalán a
mondatban, kérdésessé teszi. Magának a gondolatnak sem szabad
soha komplikáltnak lennie, hiszen vegyük számba, hogy a hall-
gatótól a szöveg és a zene egyidejű jelenléte már figyelme inog-
osztását követeli. (Csak mellékesen jegyzem nieg, hogy mindez a
Zenei gondolatra is vonatkozik.) Expresszionista sűritések, amelyek
ellen szól már zene nélkül is lényegbeli érthetetlenségük —‚ vala-
mint általában tulrövid mondatok elvotendők. Ebből a szempnt-
ból a cselekmény mindenkori tempója és az egész cselekmény
lefolyásán belül a jelenet helyzete lesz mérvadó. Mellékmondatok
balmozága kerülenidő. A szöveg hanglejtése tudja a különbözd
vesszőket a mondaton belül értékü’k szerint differenciálni, de egy
énekfrázison belül sosem vonatkoztatja a hallgató a mondatszaka-
szok különböző magassága hangokra megfelelően elhelyezett zár-
latait a szöveg értelmére, hanem mindig csak zeneileg.
            Tudvalevő, hogy a német nyelv rendkivül alkalmatlan az
éneklésre. Kerüljük tehát legalább a mássalhangzók halmozását,
mert az ének Számára teljesen haszontalanok és az énekestől, aki
magánhangzókra törekszik, agy is rossz bánásmódban van részük.
Olyan helyeken, amelyekre az ének expanziv kifejtését szánjuk,
nem szabadna ideális körülmények közt más magánhangzónak elő-
fordulnia, mint „a”-nak, mert, tapasztalat szerint az énekes ugyis
csak azt énekli és mert a legszebben hangzik. Ilyen helyeken lehe-
tőség szerint kerülendő a magánhangzók összetalálkozása a szó
végén és elején (hiatus), mert az énekes magasabb fekvésben neni
tudja a hangzókat elválasztani, Viszont az összeolvadás által az
érthetőség megszünik.
            Kitűnő operalibrettokat irtak a világos diszpozició és a
pregnáns, mesterkéletlen kifejezésmód szempontjából a francia és
olasz librettisták, közöttük elsősorban Piave és Boito, Verdi szöveg-
irói. Csak csodálhatjuk beérzőkészségüket a zeneszerző világába
és szcenikai és nyelvi megoldásaiknak célszerűségét és egyszerű-
ségét; sohasem volna szabad az ő példájuktól eltekinteni. Egyéb-
ként köztudomásu, hogy minő befolyása volt Verdinek opera-
librettoira. Jó operaszöveg sohasem keletkezhetik a költő és zene-
szerző legszorosabb együttműködése nélkül. Ennek az együtt-
működésnek ideális esete, ha mindkettő egy személyben egyesül.
Sokszori személyes tapasztalat alapján ajánlhatom a szöveg és
zene egyidejű megirásának módszerét. Természetes, hogy a
drámai tervnek szcénikus diszpoziciójában egész tisztán és a rész-
letekig kidolgozottan kell már ekkor állania. Ebben az esetben
semmi sem garantálhatja ugy a szó és hang két folyamának egybe-
folyását, ami a jó operának alapfeltétele, mint hogy ha hagyjuk
őket a munka folyamán egymásból adódni. Ez egész biztosan meg-
véd az alapul szolgáló szöveg sematikus végigkomponálásától, ami
egy készen álló szövegnél még akkor is nehezen kerülhető el, ha
azt maga a zeneszerző irta; ha pedig nem akarunk ebbe a hibába
esni, akkor sok felesleges erőt kell a szöveg utólagos változtatá-.
sára fordítanunk, hiszen a kész szöveg mégis csak elfogódottá tesz.
            Ime néhány tapasztalat, amire az ember kész operák be-
tanitásának, idegen szövegek olvasásának és tulajdon művek irásá-
nak felőrlő munkájában tesz szert. De vigasztalódjanak a librettista
urak: van még sokkal több nehézség, mint amennyit itt vázoltam.


*)            Itt is érvényes Georg Kaiser csodálatosan szép mondása: „Das
Drama schreiben ist: einen Gedanken zu Ende denken.”

2011. június 23., csütörtök

Könnyel árad...

Mennek és mennek. Újra és újra.

Isten veled!



Lacrimosa


Lacrimosa dies illa,
Qua resurget ex favilla,
Judicandus homo reus.
Huic ergo parce deus,
Pie Jesu domine!
Dona eis requiem
(Celanoi Tamás himnuszából)


Könnyel árad ama nagy nap,
Hamvukból ha föltámadnak
A bűnösök, s számot adnak.
Uram, nekik adj jó véget,
Kegyes Jézus, kérünk téged,
Add meg nekik békességed.
(Sík Sándor fordítása)

2011. május 25., szerda

Vieni fra queste braccia! – Jöjj, két karomba zárlak!

Bellini: A PURITÁNOK
Elvira és Arthur kettőse a III. felvonásból

Újabb ízelítő a lassan-lassan készülgető Puritánok-fordításból.
Az ihletett előadás végén kicsit kurtították a kettőst, ezért  ott igyekeztem a szöveget a kotta helyett a hangzó anyaghoz illeszteni.

ELVIRA
Elhalt… már vége! Ó, elringatta lelkem
ez a rég hallott ének! Be szép volt! Nagy ég!
Úgy rémlett… Mily édes emlék! Csalóka ábránd!
Drága Arthur! Most merre járhat?

ARTHUR
(térdre hullva)
Előtted térdel, Elvira!
Bocsáss meg nékem!

ELVIRA
Ez Arthur! Ő! Hisz’ ő az!
Arthur! Te vagy! Te drága!

ARTHUR
Ah, Elvira!
ELVIRA
Te vagy!

El ne menj!
Nem csalsz meg újra?

ARTHUR
Ó, mit kérdesz? Nem én, míg élek!

ELVIRA
Véget ér a szenvedésem?

ARTHUR
Véget ér! Ezt én ígérem.

ELVIRA
Ah!

ARTHUR
Véget ért; csak néked élek!
Vágyad így beteljesül!

ELVIRA
Ó, Arthur, szerelmem, nem hagyhatsz el engem!

ARTHUR
Nem hagylak, szerelmem, nem hagylak, édes lelkem!
Ne aggódj, ne félj! Ma véget ért a baj!

ELVIRA
Ah! A vágyunk teljesül!
ARTHUR
És a vágyunk teljesül!

ARTHUR
Látva téged egyetlen percig,
messze tűnik, messze tűnik bármi fájjon,
az mi bántott, mi tőled távol
árva párod keserve volt.
Azonnal tűnik bármi bántott,
s árva szívem keserve volt;
ha bármi bántott,
bármi fájt is, tőled távol
bármi nagy keserve volt!

ELVIRA
Bármi nagy keserve volt?
Meddig tartott? Tudsz-e róla?

ARTHUR
Három hóig…

ELVIRA
Nem, nem… Három századig!
Annyi könny és annyi sóhaj,
három századig, e borzalomban éltem!
Hívva téged zokogtam egyre,
„Űzd el, Arthur, űzzed el e szörnyű álmot!”
 Hívva téged, zokogva egyre:
„Űzd el, Arthur, e szörnyű álmot,
melyet nálad nélkül látok!”,
ajkam hozzád esengve szólt!
„Űzd el ezt a gyászos álmot!”
Jaj, hogy fájt, mily rossz volt!

ARTHUR
Megbocsáss, fogoly volt, egymaga…
Támasz nélkül e zord világon…

ELVIRA
Mért követted bármi áron,
hogyha nem volt néked drága?

ARTHUR
Mit se tudsz vagy játszol vélem?
Vérpad várta…

ELVIRA
Kit? Nem értem.

ARTHUR
Nem tudsz róla? Ő királyném…

ELVIRA
Ő királynéd?!

ARTHUR
Tudtam, én, ha percig várnék,
azt az asszonyt halálba küldöm…

ELVIRA
Ah! Ennyi volt?! Ha mást te nem szeretsz,
– megvilágosul az elmém! –
hű vagy hozzám!

ARTHUR
Hogy is ne lennék?

ELVIRA
El nem hagynál?

ARTHUR
Melletted jó, átölellek forró vágyban!

ELVIRA
Nem szeretsz mást, rajtam kívül? Szólj!

ARTHUR
Jöjj hát, jöjj, két karomba zárlak,
én, mámorban úszó lélek!
Jöjj hát! Szívemről el nem tépnek,
el nem bocsátlak én!
Száz aggodalmas órán
szívemnek egy a vágya,
ah, – Jöjj hát! –
jöjj, hű szerelmed várja, ah,
vágyam csak érted éget!
Igen, teérted, igen, teérted,
drága, vágyam csak érted ég!

ELVIRA
Drága, lásd, nem találok szóra
úgy ujjong a lélek bennem;
szárnyal, mennyekben jár a lelkem,
eláraszt boldog hév!
Száz aggodalmas órán
szívemnek egy a vágya…

Ah! Hát jöjj már!
– forrón szerelmed várja, ah
vágyam csak érted éget.
Igen, teérted, igen, teérted, drága,
áldott mámor, áldott nagy mámor e vágy!
ARTHUR
Ah! Hát jöjj!
– forrón szerelmed várja, ah,
a vágyam csak érted éget.
Igen, teérted, igen, teérted, drága
áldott mámor, áldott nagy mámor e vágy!

2011. május 23., hétfő

Temistocle Solera

Temistocle Solera
(1815. december 25., Ferrara – 1878. április 21., Milánó)

Solera pályája költőként és regényíróként zenei és irodalmi tanulmányok után indult – igen fiatal korában. 1840 és 1845 között négy operát írt saját szövegére, de nem arattak sikert. Librettistaként csak akkor vált ismerté, mikor munkássága összekapcsolódott Giuseppe Verdiével, aki akkoriban még hosszú pályafutásának elején járt. Solera írta az Oberto, a Nabucco, a Szent Johanna és az Attila (Piavéval közösen) szövegkönyvét. 1845-től 1855-ig Spanyolországban élt, ahol a félsziget több városában is zeneigazgatóként és impresszárióként dolgozott. Itt új operát is szerzett saját szövegkönyvre (La Hermana de Pelayo/Pelayo nénje, 1845., Madrid), írt történelmi költeményt (La Toma de Loiò/Loio bevétele), s librettót Juan Arrieta, a madridi konzervatórium igazgatója részére, amit 1850-ben La conquista di Granada (Granada meghódítása), majd 1855-ben Isabella Cattolica (Katolikus Izabella) címmel mutattak be. Mértékadó politikai folyóirat munkatársa volt, nevét a spanyol írók legjavával említik.
Ám élete nem csak a költészettel, zenével és a színházzal fonódott össze. 1856-ban visszatért Milánóba, majd Torinó, Párizs és a lombard főváros közötti utazgatásba kezdett az összeesküvők összekötőjeként, sőt Cavour és III. Napóleon közt is titkos futárként működött. A villafrancai fegyverszünet (1859. július 11.) után elfordult Napóleon politikájától, és visszatért Milánóba, ahol magas rangú köztisztviselőként munkálkodott. Miután elhagyta ezt a tisztséget, régiségkereskedőként tengette életét. Utolsó napjait Milánóban elhagyatottságban érte meg. 1878 április 21-én, hajnali 4 órakor hunyt el, másnap délután 4 órakor temették el a milánói Cimitero Monumentaléban.

Saját operái:

Ildegonda (1840)
Il contadino d'Agleiate (1841, La fanciulla di Castelguelfo címen átdolgozva 1842)
Genio e sventura (1843)
La hermana de Pelayo (1845)

Opera-szövegkönyvei
(zárójelben a zeneszerző neve és a bemutatás éve)

Oberto, conte di San Bonifacio (Giuseppe Verdi, 1839)
Galeotto Manfredi (Hermann; 1842)
Nabucco (Giuseppe Verdi, 1842)
I Lombardi alla prima crociata (Giuseppe Verdi, 1843)
Giovanna d'Arco (Giuseppe Verdi, 1845)
Attila (Giuseppe Verdi, 1846)
La conquista di Granata (Emilio Arrieta, 1850)
La fanciulla delle Asturie (B. Secchi; 1856)
Sordello (A. Buzzi; 1856)
Pergolese (Stefano Ronchetti-Monteviti, 1857)
Vasconcello (A. Villanis; 1858)
Una notte di festa (A. Villanis; 1859)
L'espiazione (Achille Peri, 1861)
Zilia (Gaspar Villate, 1877)

2011. május 15., vasárnap

Az ifjú Werther magyar szenvedései - Pourquoi me réveiller...?



WERTHER:
... 
Lelkemből szól e dal.



„Mért hoztál ébredést,
tavasz fuvallata?
Mért hoztál ébredést,
napsugár fényét lanyha széllel,
hogyha érzem, jő már a nap,
melyen orkán szaggat majd széjjel?
Mért hoztál ébredést,
tavasz fuvallata?

Ki egykor erre járt,
tán holnap visszatér,
ki látta még: büszke, szép voltam régen;
szertenéz, úgy kutat, lesve réten- mezőn,
de nem találhat már, csak gyászt,
mert jő a végem!
Ó, jaj!
Mért hoztál ébredést,
tavasz fuvallata?”

Ahogyan a francia feliratból is látható, a francia "Werther" kicsit eltért az eredeti német Ossián-fordítástól, hiszen Goethenél még így dallott: 
"Warum weckst du mich, Frühlingsluft?
Du buhlst und sprichst:
ich betaue mit Tropfen des Himmels!
Aber die Zeit meines Welkens ist nahe,
nahe der Sturm, der meine Blätter herabstört!
Morgen wird der Wanderer kommen, 
kommen der mich sah in meiner Schönheit, 
ringsum wird sein Auge im Felde mich suchen 
und wird mich nicht finden."  

Szabó Lőrinc fordításában:

"Miért ébresztesz, tavaszi szellő?
Hízelegsz és szólsz:
A mennyország könnyeit harmatozom rád!
De már közel hervadásom ideje,
közel a vihar, mely lekergeti leveleimet!
Holnap majd jön,
jön holnap a vándor, 
aki látott szépségemben,
szeme mindenütt keres majd a mezőn, 
és nyomomat se találja." 

A magam operaszöveg-fordítását megpróbáltam valahová a kettő közé igazgatni.
Ennek az áriának még két magyar változatát ismerem, az egyik "Ma minden újra él,/Mert elmúlt már a tél." refrénnel néha elhangzik a Magyar Rádióban Réti József előadásában, a másik egy újabb változat, mely a Youtube-on is megtalálható: "Ne áltass már tovább,/Ó, csábos, szép tavasz!".