Massenet: WERTHER

Az Operaház aktuális bemutatója kapcsán kissé kapkodva teszem közzé a Werther magyar nyelvű szövegkönyvét. E fordítás a darab 1984-es budapesti ősbemutatójához készült, Blum Tamás munkája. A zongorakivonat, amelyből dolgoztam, a színpadi utasítások fordítását nem tartalmazta, azok fordításának elvégzését, befejezését nem jutott még időm befejezni, a későbbiekben pótolni fogom. Aki erre a szövegkönyvre kíváncsi, bizonyára így is örül neki.

WERTHER

Opera 4 felvonásban, 5 képben

Szövegét J. W. Goethe regénye nyomán írta:

Edouard Blau, Paul  Milliet és Georges Hartmann

Fordította:

Blum Tamás

Zenéjét szerezte:

Jules Massenet

SZEMÉLYEK:

WERTHER, költő, 23 éves

tenor

ALBERT, Charlotte jegyese, 25 éves

bariton

TISZTTARTÓ, 50 éves

bariton

SCHMIDT, tiszttartó barátja ………………………tenor

JOHANN, a tiszttartó másik barátja …………………basszbariton

BRÜHLMANN, ifjú  ……………………………

CHARLOTTE, a tiszttartó lánya, 20 éves ……………mezzoszoprán

SOPHIE, Charlotte húga, 15 éves ….............................szoprán

KATCHEN, fiatal lány

hat kisgyerek

FRITZ, MAX, HANS,

KARL, GRETEL, CLARA

gyermekszopránok

FALUSI GYEREK, HÁZISZOLGA

néma szerepek

Wetzlar lakói, vendégek, zenészek

Játszódik: Játszódik Frankfurt környékén az 1780-as években, az egyik esztendő júliusa és decembere között.

Ősbemutató: 1892. február 16. Bécs

ELSŐ FELVONÁS

A tiszttartó háza (178… július)

TISZTTARTÓ

(dörmögve)

Elég! Elég!

Mért nem tudtok hallgatni rám?

Kezdjétek újra el a dalt!

Nem kell nagy hangerő, nem az a fő!

A GYEREKEK

(durván, árnyalatok nélkül, nagyon hangosan)

Vidulj! Vidulj, szívem!

Jézus jött a földre,

ő lesz mesterünk örökre!

TISZTTARTÓ

(bosszúsan)

Nem, nem! Így nem lesz jó!

Nem! Nem! Így nem lesz jó!

(szigorúan)

Tudom, másképp énekelnétek

nővéretek, Charlotte előtt.

Pedig biztosan hallgatta most is a házból!

(A gyerekek meghatódnak Charlotte nevétől,

újra komolyan éneklik a karácsonyi dalt.)

A GYEREKEK

Vidulj, szívem!

TISZTTARTÓ

(elégedetten)

Igen! Igen!

A GYEREKEK

Jézus jött a földre,

ő lesz mesterünk örökre!

Szent karácsony napja van!

Fölragyog az ég,

dalolnak az arkangyalok,

széttárják hófehér szárnyuk,

zeng a hangjuk messzire: vidulj!

TISZTTARTÓ, A GYEREKEK

Vidulj!

A GYEREKEK

Jézus jött a földre,

ő lesz mesterünk örökre!

Szent karácsony napja van!

TISZTTARTÓ, A GYEREKEK

Vidulj, vidulj, szívem! Vidulj, szívem!

(Johann és Schmidt, akik a sövény mögött hallgatták az éneket, most bejönnek az udvarba.)

JOHANN

Ez aztán szépen szólt!

SCHMIDT

És milyen szép a dal!

A GYEREKEK

(Vidáman odaszaladnak.)

Johann úr, Schmidt úr!

Hozta az Isten!

(Schmidt és Johann megölelik a gyerekeket és gratulálnak.)

JOHANN

(a tiszttartóhoz)

Nem furcsa kissé, karácsonyi dalt nyáridőn?

Megárthat a túlóvatosság.

TISZTTARTÓ

(Barátai elé siet, kezet fognak)

Ne nevessél rajta, Johann!

Tudod,

köztünk nem nőnek művészlelkek, mint te vagy.

S elkapkodva nem sikerülhet

ez a daltanulás…

(fontoskodva)

Nehéz ilyen fiatal füleknek.

SCHMIDT

(a belépő Sophie-hoz)

Sophie, jó reggelt!

Haha! Talán Charlotte is jön…

SOPHIE

(meghajol)

Igen, jön nem soká. Míg felnő mind a hat,

Charlotte meg én vigyázunk rájuk.

JOHANN

(a tiszttartóhoz)

Hej, micsoda idő!

Nem jössz?

TISZTTARTÓ

(Johannhoz)

Egy percet várj!

SOPHIE

(Johannhoz, tovább folytatva a beszélgetést)

Charlotte a bálba öltözik…

TISZTTARTÓ

(Schmidthez)

Ma a wetzlári díszteremben

tartják a bált.

Oda készül Charlotte.

SCHMIDT

Az ám a bál!

A jobb emberek mind ott lesznek;

már vasalva a mellény és patkolva a ló,

ha nem telik hintóra, kölcsön kell kérni.

No, jó, úgy tűnt, hogy Werther úr ma nem oly bús.

TISZTTARTÓ

(barátaihoz)

Őt hagyjátok békén!

JOHANN

Jó, hagyjuk, csüngjön egy felhőn!

TISZTTARTÓ

(állhatatosan)

Művelt és jó… Mit akarsz még?

SCHMIDT

(élénken)

De búbánatos mindig.

JOHANN

Ábrándos, sose víg.

TISZTTARTÓ

(folytatva gondolatát)

A hercegnél nagy becsben áll, követi állást

ajánlott fel neki…

JOHANN

(megvetően)

Diplomatának?!

Ezt?! Fogalma sincsen róla!

SCHMIDT

(ugyanígy)

Azt se tudja, hogy’ fogják a kancsót!

JOHANN

(kezet ráz a tiszttartóval)

Találkozunk a kocsmában majd.

SCHMIDT

(szintúgy)

Légy a mi vendégünk ma este!

TISZTTARTÓ

(felkiált)

Megint?

JOHANN

(visszalépve)

Persze! Hallom, hogy ma rákot főznek este.

Annyit fogtak idén,

kövérek, finomak…

TISZTTARTÓ

Mesterevők! Ti főbetyárok!

(A két férfi indul.)

Charlotte-ot nem várjátok meg, barátaim?

SCHMIDT

(Johannhoz)

Később még látjuk őt.

Sétálunk most egyet a városfal előtt.

TISZTTARTÓ

(mosolyogva)

Persze, az étvágy miatt!

JOHANN

(morcosan Schmidthez)

Jól van, csak gúnyolódjál!

Gyerünk már, későre jár!

SCHMIDT

()

Apropos!

Megjött e már?

TISZTTARTÓ

(egyszerűen)

Honnan tudnám, még semmit nem hallottam róla,

csak hogy az üzletével minden rendben megy.

SCHMIDT

Remek! Úgy látszik, Albert jó fiú és hű is,

nem lelsz eszményibb férjet Charlotte-nak nála, és mi,

mi vének táncolunk, ha bírjuk még, s ha meghívtok az esküvőre!

(A két férfi kart karba öltve indul)

(vidáman)

Jó estét, gyerekek!

JOHANN

(vidáman)

Szép jó estét, mind!

SCHMIDT

(halkabban a tiszttartóhoz)

Nem soká!

JOHANN

(szintúgy)

Nem soká!

TISZTTARTÓ

Jó!

Agyő, agyő!

SOPHIE, JOHANN, SCHMIDT, A GYEREKEK

Agyő! Agyő!

SOPHIE, A GYEREKEK

Agyő, urak, agyő!

JOHANN, SCHMIDT

(hangosan)

Vivat Bacchus! semper vivat!

Vivat Bacchus! semper vivat!

TISZTTARTÓ

(a gyerekekhez)

Most be! Próbálunk újra vacsora előtt,

az egész dalt pontosan, szépen!

(Fölmegy a lépcsőn, vissza a házba)

Sophie, nézd meg, hogy Charlotte mikor lesz készen!

(Sophie távozik. A tiszttartó kényelmesen elhelyezkedik egy karszékben, a legkisebb gyerek az ölébe mászik és áhítattal hallgatja a leckét. Az ajtó félig nyitva van.

Werther egy parasztlegény társaságában megérkezik a kapu elé, érdeklődve nézi a házat.)

WERTHER

(a paraszthoz)

Ez itt a ház, ahol a tiszttartó lakik?

(Elbocsátja vezetőjét)

Igen?

(egyedül lép az udvarra, megáll a szökőkút előtt)

Úgy hiszem, ébren járok, mégis álomnak érzem.

Oly szép e ház, e tájék, akár az édenkert!

Egy ismeretlen érzés tesz rabbá egészen;

hogy zeng e lomb, mint hárfa, mit szél szárnya vert.

Ó, természet, szűzi erényben

trónolsz az időn és a téren.

Látogatód hálával telve, földig hajolva

hódol neked.

Csendesség szent hatalma,

ó, titkos némaság!

Boldogság itt a lét!

E ház, e kertnek árnya…

Amott lágy félhomály, itt hűs forrás ad enyhet,

és akármerre nézek, zöld sövények alatt

nyílik tarka virág,

búvik fürge patak…

Ó, természet, illatod megrészegít,

minden ifjúság szülője, minden vágy ébresztője!

Oh, természet,

ó, napsugár, áldásotok hintsétek rám!

A GYEREKEK

(a házból)

Jézus jött a földre,

ő lesz mesterünk örökre!

Szent karácsony napja van!

WERTHER

(hallgatja)

Óh, e dal!

GYEREKEK

Fölragyog az ég, dalolnak az arkangyalok,

széttárják hófehér

szárnyuk,

zeng a hangjuk messzire: vidulj!

WERTHER

(magában)

Másképp hangzik a gyermekek száján!

A GYEREKEK

Vidulj, vidulj, szívem!

WERTHER

Ők még vígak!

Nem nyomják a szívüket gondok,

és hit ragyog az arcukon,

a lelkük eltelik fénnyel…

Óh, százszor jobbak ők mint én!

(Werther a szökőkúthoz megy, egy pillanatig mélyen gondolataiba merül. Chralotte lép be: a gyerekek, otthagyva a tiszttratót, üdvözlsére sietnek.)

GYEREKEK

Charlotte, Charlotte!

CHARLOTTE

(a tiszttartóhoz)

Remélem, nem volt sok baja velük.

TISZTTARTÓ

Hát, így meg úgy… De egyik sem volt rossz!

A GYEREKEK

(körbeveszik Charlotte-ot)

Nem, egyik sem volt rossz! Igazán! Igazán!

TISZTTARTÓ

(kézen fogja lányát és megcsodálja a ruháját)

Lám, hogy milyen szép vagy, leányom!

A GYEREKEK

Az! Csodaszép!

TISZTTARTÓ

Hadd nézzelek meg újra! Irigyek lesznek,

kik a bálban látnak mind!

CHARLOTTE

(mosolyogva)

Nem fogunk idejében megérkezni már…

Látod, a barátaim késnek,

addig is adok enni,

a gyermekek éhesek már.

(Charlotte egy nagy kenyeret vesz fel az asztalról, s szeletelni kezdi a gyerekeknek; a távolból lovak csengettyűje és kocsizörgés hallatszik.)

TISZTTARTÓ

Siess már, hallom, itt vannak érted!

(A gyerekek kinyújtott karral ugrálnak Lotte körül, hogy megkapják a vacsorájukat. Werther felmegy a lépcsőn és megáll egy pillanatra, s anélkül, hogy észrevennék, bámulja a látványt.)

A GYEREKEK

(majszolják a kenyeret)

HANS

Finom!

GRETEL

Finom!

EGYÜTT

Nagyon köszönöm!

KARL

Finom!

KLARA

Bizony!

EGYÜTT

Mulassatok jól!

MAX

Agyő!

FRITZ

Agyő!

TISZTTARTÓ

(Meglátja Werthert, elé megy.)

Oh, Werther uram!

Tán kíváncsi, hogy’ élünk e csöndes világban,

ily boldog kis királyságban? Szívesen látjuk önt.

(Bemutatja neki Cherlotte-ot.)

Ez lányom, aki mindennel törődik

és azon túl mindenkivel,

mióta elhagyott minket az édesanyjuk..

CHARLOTTE

(egyszerűen)

Bocsásson meg, uram, hogy várattam magamra,

de a sok gyermekem, vagy hogy nevezzem őket,

éntőlem várják el, ha éhesek

a vacsorát s a kedves szót!

(A vendégek megérkeznek az udvarra, a tiszttartó és folyton nevető Sophie üdvözli őket.)

TISZTTARTÓ

Siessen hát, Brühlmann!

Charlotte már kész van, magára vár!

(Brühlmann Kätchen mellé lép, egymás szemébe révednek, a tiszttartó nevetve figyeli őket.)

BÜHLMANN

(mámoros sóhajjal)

Klopstock!

KÄTHCHEN

(elragadtatással)

Klopstock csodás!

TISZTTARTÓ

(nevetve Brühlmannhoz)

Komám! A többit elmondja a bálban…

Biztos elkésnek, ha sokat beszélnek itt!

()

CHARLOTTE

()

Öleld meg bácsikádat!

WERTHER

()

Hogy én? Méltó e címre nem vagyok.

CHARLOTTE

()

Igazán? Uram! Kitüntetem e címmel, bár

van rokonunk annyi, hogy nem nagy dicsőség

egynek lenni olyan sok között!

()

()

Bánj velük addig jól, Sophie! Tudod, hogy megbízom benned!

(a gyerekekhez)

Jók lesztek, mintha én lennék itt?

SOPHIE

Hát, ha gondolnak közben rád, jók lesznek mind.

WERTHER

()

Mily csodásan lelt itt rá a báj a tisztaságra!

Elbűvöl ez a hang, megbabonáz ez a kép!

Ővéle az élet mint álom, úgy elszállana…

egy álom, melyben minden boldog, minden szép!

( )

TISZTTARTÓ

(Üdvözli Werthert)

Werther uram!

CHARLOTTE

Apám, jó éjt!

TISZTTARTÓ

(Charlotte-hoz)

Mulass jól, leányom!

( )

TISZTTARTÓ

( )

Ilyen párnak minek a bál?! Klopstock!

Csodás Klopstock! A könyvbe bújnak egyre,

az ilyet nem érem föl ésszel!

( )

Vivat Bacchus! semper vivat!

()

Vivat Bacchus! Semper vivat Bacchus!

( )

Vivat Bacchus! Semper vivat!

SOPHIE

( )

Hát az estét a kocsmában ki beszélte meg?

TISZTTARTÓ

()

Ki? Én? Nem hagylak egyedül.

SOPHIE

Ugyan!

TISZTTARTÓ

( )

Lalalalalala! Nem!

SOPHIE

( )

Csak menjen! Schmidt és Johann már réges régen vár.

TISZTTARTÓ

( )

No, akkor hát... Talán...

( )

az ember állja, amit ígért!

( )

ALBERT

Sophie!

SOPHIE

( )

Albert! Megjöttél hát?

ALBERT

Igen, igen, kedves húgom, épp most.

( )

SOPHIE

Boldog lesz majd Charlotte, hogy újra itt vagy velünk!

ALBERT

Ő nincs most itt?

SOPHIE

Nem, épp ma nem! Ő, aki nemnem mozdul a házból,

()

épp ma nem értesítetted, hogy jössz.

ALBERT

( )

Meg akartam őt lepni.

Mondd el, amit csak tudsz!

Hogy vagy te, hogy van ő; gondoltok még néha rám?

Fél évet voltam innen távol.

SOPHIE

( )

A távollevőt nem felejtjük,

()

főképp téged, hisz a vőlegénye vagy.

ALBERT

( )

Te jó gyerek! És mi van újság még?

SOPHIE

Semmi... Kigondoltuk már az esküvőtök napját.

ALBERT

A mi esküvőnk napját!

SOPHIE

Táncolsz majd velem, mondd?

ALBERT

Igen, hajnalig járjuk!

( )

Igen, kell, hogy részesüljön mindenki itt

a mi boldogságunkból!

( )

Menj szépen, a többiek várnak,

de en mondd el, hogy ittvagyok, s reggel majd

itt leszek korán, ahogy fölkel a nap.

SOPHIE

()

Jó'jszakát! Jó'jszakát! Jó'jszakát, ...

( )

jövendő sógorom!

( )

ALBERT

(egyedül)

Szeret még! Még gondolt rám!

Hálámról, szerelemről szólna minden szavam,

mondja el mindazt, amit érzek!

Szent nékem ez a pillanat, e rég nem látott ház

elvarázsol!

Hogy vágytam újra látni a szépség otthonát!

S ő, hogyha majd visszatér,

megsejti talán, hogy hozzá visszatértem,

s hogy érte ver a szívem úgy mint régen.

( )

CHARLOTTE

( )

De most búcsúzni kell. Ez itt a mi házunk,

már későre jár.

WERTHER

( )

Hogyha látom szeméből ragyogni ezt a fényt,

nincs éj számomra már, napsugár

árad el, és melegíti lelkem....

Mit se bánom, ha későre jár!

Bárha csillagfény vagy a hold ontja sugarát ránk,

nékem napfénynek tűnik, akár ha nappal van,

akár ha éjszaka.

( )

A szívemben közömbössé vált mindaz, mi nem te vagy!

CHARLOTTE

( )

De hiszen alig ismer még!

WERTHER

( )

Megéreztük, mi bennünk rejlik, Charlotte,

bárcsak néhány óra volt, elég mégis

az üdvözüléshez!

CHARLOTTE

( )

Ne beszéljen így!

WERTHER

( )

A legjobb szívű lény, s a legbájosabb nő, kit eddig láttam...

CHARLOTTE

(zavartan)

Nem.

WERTHER

Tán ők adjanak választ rá,

kiknek anyja anyjuk helyett!

CHARLOTTE

( )

Igen, ők gyermekeim...

( )

Ők szeretnek, persze,

mert édesanyánk nincsen már,

rám ruházzák szeretetüket,

s énnekem csak az fáj,

()

hogy ő nincs, hogy nem látja,

ahogyan élnek, ahogyan nőnek... békésen, szépen...

( )

Ó, bárcsak néha egy-egy percre visszatérne, s megláthatná,

hogy megtartottam minden szót, mit ígértem

neki a végső, gyászos órán!

( )

Ó, édesanyám, mért nem vagy köztünk már!

WERTHER

Ó, Charlotte! Égnek angyala,

az áldás és a boldogság sugárzik rajtad!

CHARLOTTE

Ha ismerhette volna!

Óh, mily kegyetlen végzet, mely elrabolja azt,

ki a legkedvesebb!

A bús emlékezés, a fájó, néma gyász,

beárnyalja lelkünk nyugalmát.

A gyermekek érzik ezt, jobban mint mi,

mikor kérdezik halkan, értetlenkedően:

Mért nincsen már velünk, mért hagyott minket el?

()

WERTHER

Álom! Varázslat! Csodák!

A szerelem csodája! Bár ne múlna soha e perc,

ez égi perc, melyben láthatlak téged,

látom édes pillantásod...

Ez a perc, melyben lángot vetett a szívem!

Óh, e boldog mosolygás! Óh, Charlotte, én szerelmem!

Én szerelmem! Szeretlek, csodállak!

CHARLOTTE

()

Bolondság volt, elég!

WERTHER

()

De... Látjuk egymást még?

A TISZTTARTÓ

()

Charlotte! Charlotte4 Albert visszatért.

CHARLOTTE

()

Albert?

WERTHER

()

Albert?

CHARLOTTE

()

Ő. Anyámnak megígértem, hogy ő lesz az,

kihez férjhez megyek...

()

Isten legyen a tanúm, hogy ma este

elfeledtem azt, mit oly szentül megígértem! 

(

)

WERTHER

()

Maradjon hű adott szavához! S én...

meghalok. Charlotte!

()

WERTHER

()

Egy másik... lesz a férje!

MÁSODIK FELVONÁS

( )

JOHANN

()

Vivat bacchus! Semper vivat!

Szép vasárnap!

SCHMIDT

(magában)

Vivat Bacchus! Semper vivat!

Szép vasárnap!

JOHANN és SCHMIDT

Vivat! Vivat Bacchus!

Semper vivat! Vivat Bacchus!

Semper vivat!

Vivat Bacchus! Semper vivat!

()

JOHANN

Ah, mily csodás, szép idő!

Milyen vidáman süt ránk a napsugár ma!

SCHMIDT

Öröm így az élet, ha ilyen kék az ég!

Az ég az kék, piros a bor.

JOHANN

Szép vasárnap!

SCHMIDT

Szép vasárnap!

()

SCHMIDT

(gúnyosan)
Ha kedvetek van hozzá, járjatok csak misére!

(vígan és őszintén)

Dicsérni istenünk, ezernyi módja van;

az enyém az, hogy élvezem, amit adott.

JOHANN

(magában)

Dicsérni istenünk, ezernyi módja van;

az enyém az, hogy élvezem, amit adott.

SCHMIDT

Hála az Úrnak, hogy érleli ezt a bort,

s engedi, hogy élvezzük vígan!

Dicsérjük jó Atyánk!

JOHANN

Dicsérjük Istenünk! Dicsérjük jó Atyánk!

()

De sok nép jött itt ma össze! Még más közösségből is!

Hát persze, mert az aranylakodalma van az öreg papnak!

SCHMIDT

Az Isten volt vele, hogy békességben

telt el az ötven év.

Én biztos, hogy nem bírtam volna ki ilyen soká!

()

JOHANN

()

Ezekre nézz vagy bárhová, és láthatsz százat;

önként adják fejüket rá!

()

Itt, amott, csupa házas...

SCHMIDT

()

No, jó! Igyunk reá! Ne várjunk vele ötven évig!

( )

ALBERT

(gyöngéden)

Charlotte! Már három hónapja egyek vagyunk.

Perceknek tűnik szinte... És én úgy hozzád nőttem,

mintha nem léteznék másképp, csak veled!

CHARLOTTE

()

Albert!

ALBERT

Meg kell, hogy érezd, mily hálás vagyok!

()

Csak tudnám, hogy e bájos, jó kedvű lányka,

mosolygó arcú anyja sok testvérének,

azt, hogy férjhez ment hozzám, nem bánta-e meg...

CHARLOTTE

()

Hogyha egy nő minden órában érzi,

hogy a legtisztább szív, a legszilárdabb jellem

mellette áll, mit kérhet még?

ALBERT

(meghatódva)

Mennyi megható érzés...

Boldog nyugalom árad, hogyha hallom e szót;

és a lelkem föléled!

()

WERTHER

()

Egy másik lett a férje! Egy másik lett a férje!

Mindenható, ha úgy rendelted volna, hogy ő,

hogy ez égi lény az én társam legyen,

nem lenne más szavam, csak boldog hálaszó,

csak imádság és áldás!

S most nem jön számra... csupán... csak istenkáromlás!

Igen! Az Ég...

()

elvette tőlem őt!

Nem tűrte, hogy enyém legyen az Isten legszebb,

legnemesebb teremtménye, mely a földön járhatott!

Az Ég, az Ég elvette tőlem őt!

Egy percig volt csupán boldog az életem,

de lám, a boldogság áltatott!

A boldogság áltatott! Az Ég,

az Ég elvette tőlem őt, és nem tűrte,

hogy enyém legyen az Isten legszebb,

legnemesebb teremtménye, mely a földön járhatott!

Az Ég, az Ég elvette tőlem őt! Az Ég

elvette tőlem őt!

És most mindennek vége. Óh, nem maradt meg más nekem...

()

csak könnyek.

(

)

SCHMIDT

()

Várj, és  Kätchen még visszajön hozzád!

JOHANN

()

Hogy még egy napig vársz, vagy egy hónapig tart,

az mindegy, de biztos visszajön.

SCHMIDT

()

De biztos visszajön!

JOHANN

Hét éve jártok jegyben, azt nem felejti el ilyen könnyen!

SCHMIDT

()

Siessünk! Látom, ott készülnek már!

Ki templomba nem jár, legyen a bálban első!

(

)

ALBERT

(Wertherhez)

Néha boldogságom közben

egy rossz, egy nyugtalan gondolat megzavar.

WERTHER

(meglepve)

És mi az?

ALBERT

(őszintén)

Ismerem jó szívét és jellemét...

Ki nékem feleségem immár, s ki nemrég

ezelőtt egyedülálló lány volt,

önben szándékán kívül édes reménységet keltett, melyből semmi se lett...

S én megértem, mennyire fájhat a veszteség, a csalódás, az ébredés.

Tudom, mit vesztett ön; ki tudná jobban nálam!

()

Átérzem bánatát, és zokon nem veszem.

WERTHER

Igazat mond:

a jelemem az, mi vezérel.

()

És, ha most keserűn sértve éreznék még,

visszahúznám kezem baráti kezéből,

soha itt magamat nem mutatnám tovább.

Ám, mint orkán után elcsendesül a tenger,

lelkem – bár vigasz nélkül – nyugalmat talált;

és ha ön képes rá, hogy olvasson szívemben,

nem lel ott semmi mást, mint barátságomat;

a sors ezt mérte rám, ennyit nyújt itt a földön.

()

SOPHIE

()

Bátyám! No, lám! Mily szép e sok virág!

A tiszteletes úr ünneplésére szántam.

Aztán táncolunk mind!

(Werthernek)

És a legelső menüettet önnel járom!

()

Ah! Hát megintcsak búsúl?

(naivan és kedvesen)

Vasárnap van, Werther uram,

mikor mindenki víg! Lám, hogy ragyog az ég!

Szikrázó fény földön, égen; színarany, meg tiszta kék.

S az égi varázs leszáll az arcunkról a szívbe!

Ezért mindenki víg, ezért ragyog az ég!

Visszatért a messzi tájról a vándorló madár mind.

Itt vannak már, s hirdetik dallal: Isten nékünk megbocsát!

Ezért mindenki víg!

Ezért ragyog az ég!

Ezért szép a világ!

WERTHER

(félre, sötéten)

S nekem lesz-e még örömben részem?

ALBERT

(Sophie-hoz)

Vidd el virágaid, aranyos kishúgom, megvárlak itt.

()

(Wertherhez)

Werther! Boldogságról beszéltünk…

Van, ki nem lelhet rá bárhohy várja, bárhogy hívja…

()

De ha itt áll előtte, nem ismeri föl…

Bár kezében friss virág és az ajkán víg mosoly…

()

SOPHIE

()

Ah, bátyám, gyorsan, gyorsan!

(Wertherhez)

Emlékszik rá, Werther uram,

öné a táncnál az első menüett!

()

Szikrázó fény földön-égen, színarany meg tiszta kék.

S az égi varázs leszáll az arcunkról a szívbe!

Ezért mindenki víg!

Ezért ragyog az ég!

Ezért szép a világ!

()

(

)

WERTHER

(egyedül)

Igazat mondtam?

Mit őiránta érzek, csak a legnemesebb, legtisztább érzelem? Nem hatolt-e szívem mélyébe semmi bűnös gondolat?

()

Nem, nem igaz! Hazugság! Óh, jaj! Szenvedek egyre és áltatom magam!

Gyöngeség ez, tévelygés, szégyen! Elég! Nem bírom itt!

(

)

WERTHER

()

De nem! Nem! Nem kell más, csak a közelében lenni!

CHARLOTTE

()

Lám, a hő imádság új erőt önt e szívbe!

WERTHER

()

Charlotte!

CHARLOTTE

()

Jön velünk az ünnepségre tán?

WERTHER

()

Ugyan mért? Csak azért, hogy más férfival lássam?

()

Óh, milyen távol van már a szépséges nap,

amikor égő pillantásunk egymás szemére rátalált!

Álltunk némán, csupán egymást néztük soká, soká…

Egy szót se szóltunk…

S odafentről egy istenség szórta sugarát ránk,

mintha mosolygott volna

látva szívünk szent örömét!

CHARLOTTE

(ridegen)

Albert szeret, és esküm hozzá köt.

WERTHER

(hevesen)

Ki nem szeretné?! Nincs a földön oly ember!

CHARLOTTE

()

Werther!

Nincsenek más nők a földön talán, kik szerelmére méltók,

akiket semmi nem köt? Akkor mért éppen én,

akinél nincsen remény?

WERTHER

Nem, hogy is várhat őrült szenvedélytől józan választ?

CHARLOTTE

()

Elég! Így tehát énnekem kell nyíltnak lennem:

távozzon el! Igen. Igen.

WERTHER

Jaj nekem! Végzetes szó!

CHARLOTTE

(súlyosan)

El kell, hogy küldjem önt, értse meg végre!

WERTHER

()

Ezt kell tenni, úgy érzi?

CHARLOTTE

Igen, úgy.

(kedvesebben)

A távolság megnyugtatja szívének lázát...

WERTHER

()

Ám feledést nem ád, és nem hoz gyógyulást!

CHARLOTTE

()

Feledni, mért?

Sőt, azt kérem, gondoljon énrám, legyen békém

szeme előtt, legyen bölcs, legyen jó!

WERTHER

()

Óh, hogyha így lesz boldog, meg kell tennem mindezt!

(könnyezve, de csöndesen)

Ám, hogy többé ne lássam, azt el nem bírom! Nem!

CHARLOTTE

()

De mért? Mért ne láthatna? Ezt sose mondtam...

És örökké ne tartson a száműzetés...

(Erőt vesz magán)

Jöjjön megint... hozzánk... talán... karácsony este!

WERTHER

()

Charlotte!

CHARLOTTE

()

Karácsony este.

(

)

WERTHER

()

Igen, békéjének ezzel s

szolgálok én... Megteszem hát!

És, hogyha minden erőm elhagy...

Óh, talán akkor majd... az én békém jön el!

(álmodozva)

Mért félünk úgy halálunktól,

ha más út nincsen?

()

Egy mozdulat csupán...

(titokzatosan)

És a túlsó parton vagyunk!

Az nem lehet oly iszonyú!

()

Mért tiltaná az Ég, hogy ne gyötrődjünk már?

()

Hogyha egy hosszú útra elindult a gyermek,

de korábban tér vissza, mint 'hogy várják őt,

apja nem veszi zokon azt, hogy fia megjött.

Csókjával köszönti őt, a visszaérkezőt.

És te, én Istenem, másképp tennél talán?

Te eltaszítanál? Te eltakarnád az arcod,

hogyha bús gyermeked korábban visszatért?

()

Tehozzád...

()

Ki megunta a földön a céltalan harcot,

vigaszt nem lelne ott kínokért, könnyekért?

Isten! Isten! Isten, kit nem ismerek én,

de kiben mégis bízom, szólítsd fiad, s én eljövök!

Irgalmazzál!

()

Irgalmazzál!

(

)

SOPHIE

(vígan)

Hát mire vár? Már a körmenet elindult,

senki másra nem várunk, kérem, jöjjön be már!

WERTHER

(kurtán)

Bocsásson meg, elmegyek.

SOPHIE

()

Elmegy?

WERTHER

()

Rögtön el. Rögtön el.

SOPHIE

()

Rögtön el? De majd később...

visszatér... Még ma talán?

WERTHER

()

Nem. Többé soha...

()

SOPHIE

()

Werther úr!

()

Nem is látom, hogy hol jár... Már el is tűnt...

(elsírja magát)

Óh, jaj!

()

Óh, Isten! Éppen most, hogy olyan boldog voltam!

(

)

CHARLOTTE

()

Óh, mi a baj? Látom, sírtál, te sírtál!

SOPHIE

()

Jaj, jaja! Werther úr eltávozott!

ALBERT

()

Ő?

SOPHIE

()

Szemembe nézett... Azt mondta: soha többé... Aztán...

(zokogva)

Úgy elszaladt, mint egy bolond!

CHARLOTTE

(lesújtva)

Elment örökre.

ALBERT

()

Így állunk!

(

)

HARMADIK FELVONÁS

Charlotte és Werther

(178..., december 24.)

()

CHARLOTTE

()

Werther... Werther...

Mit sose hittem volna: szenvedek attól,

hogy nincsen velem.

Az élet oly sivár amióta elment.

()

Lelkem ő, csak ő tölti el!

(

)

Ha látom ez írást...

Óh, ha leveleit olvasom...

Látom az arcát... szeme sötét pillantását...

Összetépném mindet, de nem tudom!

(

)

()

„Írok megint, írok kicsiny szobámból,

és a szürke december súlya

rám nehezül mint szemfödél;

magam vagyok... Bús... egyedül...”

Óh, hogy senki nincsen ott!

Senki nincs, aki mellé állna most, ki megszánná szegényt!

Jaj, mi adta meg nékem a bús bátorságot,

hogy a száműzetésbe parancsoljam őt?!

()

()

„Az ablakomon át víg gyermekek zsivaját hallom.

E hang! E zaj! Emlékszem, mily meghitt volt,

ha vígan körülvett a hangos gyermekhad.

Tán elfeledtek máris?”

()

Biztos nem! Ma is él a szívünkben képe, épp úgy, mint rég!

S ha egyszer visszatér.. Óh, de térjen-e vissza?

(félelemmel)

Mit utoljára írt nekem, kétségbe ejtett!

(olvas)

„Karácsony estére hívtál, s azt mondtam rá: soha!

Meglátjuk nemsokára, kinek lesz igaza.

Ha hiába vársz azon estén, nem fogsz látni

soha már! Ne haragudj rám! Feledj el!

()

„Ne haragudj rám, feledj el!”

()

Ó, bárcsak éreznéd a kínom. Értem egy könnyet ontanál!”

Sejtenéd, mit nem lehet megírnom...

Óh, Charlotte, megborzonganál.”

()

Megborzonganál... Megborzonganál...

SOPHIE

(

)

Lám, nincs semmi baj!

(

)

S mi aggódtunk már!

(

)

SOPHIE

Hogy Albert nincs itt, te elbújsz és kész.

Sose látunk, se apánk, se én.

CHARLOTTE

()

Sophie!

SOPHIE

()

De valami bánt.

CHARLOTTE

()

Kis húgom, nem bánt semmi.

SOPHIE

()

De kezed, mint a jégcsap,

()

és kisírt a szemed.

CHARLOTTE

(()

Nem, semmi baj...

(összeszedi magát)

Ha egyedül vagyok, néha elfog ez a bánat...

De ha egy pillanatra mélabús a lelkem,

()

elmúlik, ahogy jött;

mosolygok már, hisz láthatod.

SOPHIE

(kedveskedve)

Bárcsak úgy kacagnál, kacagnál, mint egykor, boldogan!

CHARLOTTE

()

Boldogan.

SOPHIE

(vígan)

Óh, a víg kacagás, akár a méz, oly édes!

Oly könnyen száll, mint a kismadár,

a kismadár az égen! A kismadár!

Boldogít vigaszt ád, és feledést hoz rád!

Ah, a víg kacagás, akár a méz, oly édes!

Oly könnyen száll, mint a kismadár,

a kismadár az égen! Ah!

(

)

Figyelj rám!

Épp elég nagylány vagyok ahhoz, hogy mindent értsek!

Lám! Tudom jól, mért borongósak az arcok!

(habozva)

Mióta Werther nincsen itt...

(Charlotte megremeg)

És mért nem ad most hírt magáról,

()

hisz' azóta is híven várjuk?

CHARLOTTE

()

Mind őróla beszél, még a lányka is itt...

SOPHIE

()

Most mért sírsz? Ah! Bocsáss meg, szépen kérlek!

Tán hibáztam, hogy említettem őt.

CHARLOTTE

()

Nem. Hagyd, hogy a könnyem hulljon!

()

Megenyhít a sírás, kis húgom.

Mit el nem sírtunk, az a könny

visszahull az emberszívbe,

és addig keseríti, marja,

amíg megszakad, míg megáll!

Az ember gyönge, akár egy fűszál... Vihar se kell,

elpusztul már. Előbb remél, vigaszra vár, de aztán rájön, hogy hiába... Minden hiába!

SOPHIE

()

Nem! Charlotte, higgyed el, ma nem maradhatsz itt! Jöjj hozzánk!

Otthon elmúlik ez a rossz hangulat.

()

Apánk megérti jól, s tudod, a gyerekek

egy karácsonyi dalt tanultak meg...

(

)

CHARLOTTE

()

Óh, jaj! Ma... karácsony napján!

()

„ha hiába vársz azon az estén, nem fogsz látni

soha már... Ne haragudj rám...

Feledj el... Feledj el!”

SOPHIE

()

Nos hát, rendben van így? Este jössz?

CHARLOTTE

(meggyőződés nélkül)

Igen. Talán...

SOPHIE

()

Nem, nem! Biztosan jöjj!

CHARLOTTE

()

Biztos jövök.

SOPHIE

()

Igen?

CHARLOTTE

()

Jó, jövök. Ha ígérem, hidd el, drágám!

SOPHIE

()

Biztos jössz?

CHARLOTTE

Eljövök.

SOPHIE

(

)

Biztos jössz?

CHARLOTTE

()

Óh, jövök. Hadd adjak még egy csókot!

(

)

CHARLOTTE

()

Óh, a bátorságom elhagy! Uram! Uram4

()

Istenem, Uram, utad járom én,

és azt tettem csak, amit sugalltál nékem,

mindig csak benned bíztam... Bár keserves a lecke,

és a szívem oly gyönge!

Tekints rám! Tekints rám, Uram!

Összetört a lelkem, meggyötört az élet.

Én bátor és egyenes voltam, s most félek!

Csak te adhatsz erőt, te nyújthatsz nyugalmat, Uram!

Légy hozzám kegyes! Hallgasd meg imámat! Könyörülj és szánj meg!

Óh, Uram, Őrzőm, Istenem! Legvégső reményem!

Istenem! Nézz le rám!

()

()

Werther itt!

(

)

WERTHER

(

)

Én. Igen. Újra itt... Pedig még...

Sose telt egy napom, egy éjszakám, melyben

szavamat nem adtam,

hogy előbb meghalok, mint visszatérek!

De... Midőn jött e nap, mit előírt nekem...

Útra keltem, s itt vagyok újra.

Bár az ajtó előtt szökni akartam még, … De itt vagyok.

()

És nincs magyarázatom rá...

()

Nincs szavam.

CHARLOTTE

(

)

Miért ily keserűn beszélni? Miért ne jött volna el?

Mikor mindig úgy számítottak rá; az apám, ... testvéreim.

WERTHER

()

És még? Senki más?

CHARLOTTE

(

)

Bizony! Minden úgy van a házban, mint mikor utoljára látta.

Semmi sem változott.

()

Még a házunk is, látja, az emlékét őrzi.

WERTHER

()

Látom, igen... Itt semmi nem lett más...

()

Csak a szívek. De a bútorok ott vannak mind, ahol voltak!

CHARLOTTE

()

Igen, ott vannak azóta is, ahol voltak.

WERTHER

()

A zongora itt áll, boldogság hangszere!

Mennyi érzés visszhangzott rajta,

mikor kísérte vidám vagy bús énekünket!

CHARLOTTE

()

Mikor kísérte vidám vagy bús énekünket!

WERTHER

()

S e könyvek – amelyek fölé sokszor együtt hajoltunk,

s majd' összeért az arcunk!

(

)

És e fegyver... Kezembe szorítottam akkor,

()

mikor elfogott a vágy, az örök álom fojtó vágya!

CHARLOTTE

(

)

És e régi könyv: Osszián. Fordított belőle egykor egy verset...

WERTHER

()

Igen! Óh, sok magányos, gyászos éjszakán fölrémlett

ez a vers; szebben mondta el nékem,

mint önmagam, amit gondolok, érzek!

()

Lelkemnek mondta el.

„Ó, csábos szép tavasz, ne áltass már tovább,

Ne áltass már tovább!

Langyos szél enyhíti e lázat,

Míg a jég az arcomba vág,

S jő az orkán, és jő a bánat.

()

Ne áltass már tovább, óh, csábos szép tavasz!

Ki majdan erre jár, mert rólam hírt remél,

Ha bárkit kérdez, nem kap rá semmi választ.

Elborult csillagom, hírnevem már nem él,

A nyomomban csak könny, csak gyász, csak néma bánat!

Óh, jaj!

()

Ne áltass már tovább, óh, csábos szép tavasz!

CHARLOTTE

()

Ne folytassa már! Ó, jaj! Keserűség...

és gyász... Nem lehet, hogy nem érzi...

WERTHER

Óh! Mondja tovább!

()

Mondja tovább!

()

Megreszketett a hangja... Szemébe könny szökött!

Igen! Mit ígér ez a szó, ez a könnycsepp?!

CHARLOTTE

()

Nem, ne tovább!

WERTHER

()

Miért csapjuk be mindig önmagunkat újra?

CHARLOTTE

()

Könyörgök, hagyjon!

WERTHER

()

Jöjj! Nincsen rá erőnk, és nincsen rá szavunk,

hogy győzzünk önmagunk szenvedélyén és vágyán!

CHARLOTTE

Werther!

WERTHER

()

Óh! Az a legelső csók kísér azóta engem!

Azóta sejtem csak, hogy a lét nem csak sivár!

S most égeti újra az ajkam a te szerelmes csókod...

Megmarad mindörökre a szent, első találkozás!

CHARLOTTE

()

Óh! Elhagy józanságom!

WERTHER

()

Hisz' szeretsz, te szeretsz, te szeretsz!

CHARLOTTE

()

Nem! És százszor szentebb nékem az, mi szétválaszt minket!

WERTHER

()

Te szeretsz!

CHARLOTTE

()

Kegyelmezz!

WERTHER

Az ámításnak vége!

CHARLOTTE

Nem!

WERTHER

Kimondjuk, amit érzünk!

CHARLOTTE

Szánakozz!

WERTHER

Rajtunk kívül nincs semmi; nem létező a világ!

CHARLOTTE

Óh, Uram, tekints reám!

WERTHER

()

Nincs semmi, semmi más,

szerelmünk van csupán!

CHARLOTTE

()

Óh, védj meg hát, Uram! Óh, Istenem, magamtól is,

és védj meg tőle is! Te védj meg, én Istenem!

WERTHER

Jöjj! Szerelmem! Nem választ semmi el!

Nincs semmi más, csak mi; a világ csak semmiség!

Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

CHARLOTTE

Óh, jaj, nekem!

()

Ah!

()

Ah!

()

Nem! Nem!

()

Nem lehet!

WERTHER

()

Bocsáss meg!

CHARLOTTE

()

Nem! Sohase lássam már!

WERTHEER

Charlotte!

CHARLOTTE

()

Igen! Életemet nem rombolhatja szét!

Igen! Ég áldja! Egymást nem látjuk már!

(

)

WERTHER

()

De nem! Ez lehetetlen!

Hallgass reám! Óh, jöjj vissza, kérlek!

()

Óh, jöjj!

Nem közelítek hozzád! Csak jöjj! Csak jöjj!

()

Nem! Csak a csönd... Egy szót se szól...

()

Így mondta ki Charlotte szörnyű ítéletét!

()

Óh, természet, sirass meg! Sirass meg!

A fiad voltam én, s hozzád megtérek most.

Gátat építek fájdalmam zord tengerének. Koporsóm nyitva áll!

()

ALBERT

()

Igen, Werther itt járt...

()

Látták megjönni őt.

()

Senki sincs itt? És nyitva áll az utcai ajtó...

Mi történhetett hát?

(

)

()

Charlotte!

()

Charlotte!

CHARLOTTE

()

Ah!

ALBERT

()

Mi a baj?

CHARLOTTE

()

Semmi... Nem...

ALBERT

()

Zavart vagy, hisz' látom, hogy remegsz...

CHARLOTTE

()

Óh... Meglepődtem.

ALBERT

()

És ki volt nálad itt?

CHARLOTTE

()

Itt?

ALBERT

()

Felelj hát!

(

)

Üzenet jött?

(

)

Werther írta!

CHARLOTTE

()

Óh!

ALBERT

()

„Egy hosszú utazásra indulok...

Adja kölcsön nekem pisztolyát!”

CHARLOTTE

()

Uram!

ALBERT

()

„Mindkettőjüket áldja Ég!”

CHARLOTTE

()

Óh! Szerencsétlen lélek!

ALBERT

()

Adja hát oda!

CHARLOTTE

()

Ki? Én?

ALBERT

()

Igen.

(

)

CHARLOTTE

()

Hogy néz rám!

()

CHARLOTTE

()

Óh! Ne hagyd, Istenem, hogy már késő legyen!

()

()

NEGYEDIK FELVONÁS

CHARLOTTE

()

Werther! Werther!

()

Senki!

(

)

Óh! Jaj! Ez vér!

()

Nem!

()

Nem! EZ lehetetlen! Nem halhatott meg!

Werther! Werther! Ah! Éledj fel hát!

Beszélj! Beszélj!

Jaj! Hisz' ez szörnyű!

WERTHER

()

Ki szólít?

()

Charlotte!

()

Ah! Te vagy?

()

Bocsáss meg nekem!

CHARLOTTE

Bocsássak meg?

()

Hiszen én vagyok vétkes!

És ha hullik a véred, csak engem vádol,

csak engem e szörnyű tett!

WERTHER

()

Nem! Nem tettél  mást, csak mi tiszta és jó...

()

És áldlak érte halálomnak percén...

mert az ártatlanságod engem vált meg talán!

()

CHARLOTTE

()

De most segítség kell! Segítség! Ah!

()

WERTHER

()

Nem! Ne hívj ide senkit! Nem segíthetne már.

()

Nem kell más, csak add a kezed!

()

Lásd! Nincs szükségem más támaszára, csak a

tiedre.

()

(

)

Aztán... Ne jöjjön senki, mikor végre csak

ketten vagyunk. Így jó. Csak te meg én!

()

Én e fölséges órán boldog vagyok,

s hogy meghalok, kimondhatom, imádlak!

CHARLOTTE

()

És én, szeretlek szívből, Werther!

()

Igen!

()

Igen... Tudtam már, mikor először láttalak,

hogy egy széttéphetetlen, csodálatos lánc,

köti útjaink össze.

De az esküm miatt hagytalak veszni téged,

és hogy ne haljak meg, óh, jaj!

()

Megöltelek!

WERTHER

Óh, beszélj még! Kérlek, könyörgök, szólj még!

CHARLOTTE

()

Ám a halál, ha eljön,

ne jöjjön mégse addig,

()

ah, mint hogy én

()

visszaadtam... a te egyetlen csókodat!

És e csók tartsa össze, amit a sors elszakított!

Hozzon e csók feledést,gyógyulást, feledést, gyógyulást!

Gyógyulást, feledést, gyógyulást!

WERTHER

Nincs... semmise már...

CHARLOTTE

Nincs... semmise már...

WERTHER és CHARLOTTE

Nincs más, csak te. Te!

()

Te! Te!

GYEREKEK HANGJA

()

(

)

Vidulj, szívem, vidulj, szívem, vidulj, vidulj, szívem!

CHARLOTTE

()

Óh! E vidám dal! E gyászos percben víg kacaj!

(

)

GYEREKEK HANGJA

Jézus jött a földre,

Ő lesz mesterünk örökre,

Szent karácsony napja van!

WERTHER

(

)

Ah! Az ének... karácsony...

GYEREKEK HANGJA

Vidulj, szívem, karácsony van4

WERTHER

Az... Karácsony! Ez a dal szabadító ének...

GYEREKEK HANGJA
Vidulj, szívem, karácsony este van!

WERTHER

A megváltás dala, az üdvösség zenéje!

()

Vidulj, szívem, vidulj, szívem!

()

Karácsony van!

CHARLOTTE

(

)

Werther!

WERTHER

()

Miért e könnyek? Azt hiszed,

hogy ez a perc a véget hozza nékem?

()

Nem, most kezdődik csak az élet!

GYERKEKE HANGJA

()

Vidulj!

SOPHIE HANGJA

()

Vidulj! Isten megkönyörül!

Száll a dal őhozzá!

GYEREKEK HANGJA

Vidulj!

SOPHIE HANGJA

Ezért mindenki víg!

GYEREKEK HANGJA

Vidulj,

SOPHIE HANGJA

Ezért ragyog az ég!

GYEREKEK HANGJA

… szívem! Karácsony este van!

SOPHIE HANGJA

Istenünk megbocsát!

(

)

CHARLOTTE

()

Óh, szemei zárva!

()

Keze is jéghideg!

()

Így haljon meg? Nagy Isten, óh, ne hagyd! Mentsd meg!

()

Ne vedd el őt! Ne vedd el őt! Óh!

Werther! Werther! Egy szót!

()

Egy szót!

Ha hallod még a hangom,

()

A karjaimban nem halhatsz meg, én megvédlek!

()

Élni fogsz! Élned kell!

()

Nem, én se félek már!

WERTHER

()

Nem…

()

Charlotte, most vége…

(

)

Most… De…

()

Még hallgass rám: ottlenn, a temetőfalnál,

hol két nagy hársfa áll,

ott temessenek el, ott kívánok pihenni.

CHARLOTTE

()

Ne szólj! Ne szólj!

WERTHER

De ha nem kaphatok nyughelyet…

hol jámbor és hívő emberek halott teste pihen,

majd befogad a természet áldott hazája; ott legyen hát a sírom!

S ha arra jár a pap, fordítsa el fejét…

CHARLOTTE

Óh, jaj, ne szólj!

WERTHER

()

De bármily rejtve nyugszom, arra jön majd egy nő, ki e száműzött barátja…

és hogyha egyetlen könnyet ejt, hogyha síromra ráhajol,

a sír, a néma sír… oly könnyű lesz nekem…

(

)

CHARLOTTE

()

Ah!

(

)

GYEREKEK HANGJA

()

Jézus jött a földre,

Ő lesz mesterünk örökre,

Szent karácsony napja van!

CHARLOTTE

()

Werther!

()

Ah!

(

)

Mindennek vége!

GYEREKEK HANGJA

Karácsony este van!

Karácsony este van!

Vidulj, szívem!

()

VÉGE