Tutino: A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK (nyers)

A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK

(Le braci)

Opera egy felvonásban

Márai Sándor azonos című kisregénye alapján

szövegét és zenéjét írta:

Marco Tutino

SZEREPLŐK:

KRISZTINA…………………….……..……szoprán

NINI………………………………….…...…alt

a fiatal KONRÁD …………………….…… tenor

a fiatal HENRIK ………….………………...bariton

KONRÁD………………………………...…bariton

HENRIK…………………………………….basszus

Játszódik egy kastélyban, a Kárpátok alján, 1940-ben

1940. Egy kastély terme a Kárpátok lábánál. Az öreg ezredes (Henrik) karosszékben ülve levelet olvas. Ölébe ereszti, majd hangosan maga elé beszél.

HENRIK

Hát visszajött. Végtére visszajött.

Ezernyolcszázkilencvenkilenc, július másodika, ez volt a vadászat napja. Negyvenegy év, és hány nap? Negyvenhárom. Sok idő telt el.

Henrik ezüstkolompot vesz fel a kis asztalról, és csenget. Belép Nini, a kilencvenegy-éves házvezetőnő.

Ülj le, Nini! Itt van a városban.

NINI

Tudom.

HENRIK

A Fehér Sasban szállt meg. Este eljön, itt vacsorázik. Újra látni akarja ezeket a helyszíneket. Mit gondolsz, lehet?

NINI

Lehet. Úgy legyen, mint utolszor?

HENRIK

Egészen úgy.

NINI

Ígérd meg, hogy nem izgatod magad.

HENRIK

Megígérem.

NINI

Aztán vége?

HENRIK

Igen.

Nini fölkel és kimegy. Henrik fölveszi a levelet, vet még rá egy pillantást, aztán egy fiókba helyezi.

Először a sértődés. Később a várakozás, és most… a bosszú.

Már nem emlékszem hogyan enyészett el a harag. Az idő múlásával az arcok elhalványulnak, nem marad más belőlük, csak egy lenge árny, valamilyen homályos ösvény a szívben. Kísértetek…

De egyszer csak fény vetül ezekre az arcokra, és amit éreztél újra felélénkül, és a távolság megtelik mozdulatokkal, távoli hangokkal, titkos fájdalmakkal. Két barát, sziámi ikrek, mi több: cinkosok az élet meglopásában…

 Most újraéled a múlt, s véle együtt a tudás bizonyossága. Tudni akarom az igazat.

A szín elsötétül.

Amikor újra kivilágosodik, két csupasz pengével párbajozó ifjú ront be. Az egyikük felülkerekedik, a másik sebesülten, fáradtan húzódik félre. Ekkor egy harmadik fiatalember érkezik sietve.

a fiatal HENRIK

Megsebesültél?

A fiatal KONRÁD

Semmiség. Karcolás…

a fiatal HENRIK

Mi okkal párbajoztatok?

A fiatal KONRÁD

Rákényszerített…

a fiatal HENRIK

Szólnod kellett volna; bizonyos dolgokat hagyj rám!

A fiatal KONRÁD

Igazad van… Apád is megmondta, emlékezel?

„Konrád soha nem lesz igazi katona.”

A fiatal HENRIK

Miért mondta ezt neked?

A fiatal KONRÁD

„Másféle ember.” Így mondta. Apám, anyám, te láttad őket. Az egyenruha, a kollégiumi díj, a színházjegyek, a pincérek borravalója… Mindezekért hónapokig nem esznek húst…

A fiatal HENRIK

Nem tudtam…

A fiatal KONRÁD

Eladták a jószágot, a földet, a házat.

Nem maradt nekik semmi. Az én szeretetemért, egy olyan életért, amilyen a tiéd, a testőr úri fiáé…

A fiatal HENRIK

Bocsáss meg!

A fiatal KONRÁD

Te nem tehetsz róla. Nehéz nekem így élni. Ez nem az én életem, mintha nem volnék a magamé; és a mozdulataim megállnak a levegőben, miközben azt kérdem magamtól, helyesen cselekszem-e, mibe kerül ez nekik. Huszonkét év lemondás… Már kívántam a halálukat.

A fiatal HENRIK

Értem.

A fiatal KONRÁD

Egyedül a zene… Csak ahhoz nincs szükségem senkire. Egyedül azzal tudok másféle ember lenni…

A múlt eltűnik, visszatérünk a kastélyterembe. Az ezredes esti öltözetben, Nini segít neki.

NINI

Nem akarod, hogy visszategyük a képet a helyére?

HENRIK

Megvan még? Azt hittem, elégetted.

NINI

Nincs semmiféle értelme elégetni képeket.

HENRIK

Az ő arcképe… Igen, helyezd vissza!

Henrik alaposan szemügyre veszi a környezetet.

Ez a karosszék jobboldalt állt. Konrád itt ült, a tűz mellett. Krisztina szemben, anyám helyén. A kristályváza tele volt dáliával.

NINI

Mit akarsz attól az embertől?

HENRIK

Az igazat.

NINI

Tudod jól…

HENRIK

Tudom a történteket.

NINI

Valamit még meg kell tudnod. Mikor Krisztina haldoklott, téged hívott. Azért mondom ezt, hogy tudjad ma este…

HENRIK

A gyertyák! Igen, ez hiányzott! A kék asztali gyertyák. Hozzátok be! Hadd égjenek, csonkig… Most menj!

Nini kimegy. Az ezredes az íróasztal fiókjából elővesz egy régi forgópisztolyt. Vizsgálja, ellenőrzi, működőképes-e, aztán visszateszi a helyére. Leül a szoba egyik sarkában.

Újraéled a múlt.

A szoba megtelik vendégekkel, egy koncert közönségével. Egyik oldalon Konrád beszélget egy fiatal hölggyel, Krisztinával, majd odébb megy, felindultnak látszik. Henrik lép a lányhoz.

A fiatal HENRIK

Valami baj van?

KRISTINA

Miért?

A fiatal HENRIK

Zavartnak tűnik.

KRISZTINA

Talán a koncert miatt, talán a várakozás…

A fiatal HENRIK

Mit mondott?

KRISZTINA

Semmit, igazán. Ne aggodalmaskodj, szerelmem! Tudod, milyen Konrád.

A fiatal HENRIK

Tudom, milyen. De gyakran kérdem magamtól, milyen vagy te?

A fiatal KONRÁD

(A közönséghez beszélve)

Chopin Polonéz-fantázia. Az apja francia volt, az anyja lengyel. Távoli rokonom. Bécsben keringőt játszanak, de ez a zene más; felébreszti a szenvedélyeinket, és a bűntudatot. Félelmet kelt.

A múlt elenyészik.

Felnyílik a társalgó ajtaja, keretében megjelenik egy öregember.

KONRÁD

Látod? Eljöttem.

HENRIK

Soha nem kételkedtem ebben.

Nagyon udvariasan kezet szorítanak.

Honnan jössz?

KONRÁD

Nagyon messziről… Odalent az ember lassan kuruzsló lesz. Láz, önkívület, a szenvedés befészkeli magát a vérbe, a szívbe, mint valami kábítószer, a feledés… A trópusból nem lehet kigyógyulni.

HENRIK

És Bécs? Elfeledted?

KONRÁD

Bécsben szegény voltam, de volt egy barátom… Ez a titokzatos kötődés megszűnt azzal a világgal. Azért a világért érdemes volt életet, halált elviselni. Most nem marad más, mint messzire menni.

HENRIK

Hová?

KONRÁD

Az időben.

HENRIK

Ez a világ számomra él, akkor is, ha nincs többé. Felesküdtem rá, hű maradok.

KONRÁD

Tudom. Te valódi katona maradtál.

Felemelik poharaikat, néma köszöntéssel kiisszák.

Mikor halt meg Krisztina?

Sötét.

Mikor a szín kivilágosodik, ugyanazon szalonban vagyunk – negyvenegy esztendővel korábban. Krisztina a tűz mellett ül elgondolkodva.

Konrád megérinti Krisztina vállát.

KRISZTINA

Te vagy?

A fiatal KONRÁD

(könyvet ad át neki)

Ajándékot hoztam neked.

KRISZTINA

Köszönöm, nem kellett volna…

A fiatal KONRÁD

Olvasd el! A trópusokról szól.

KRISZTINA

Nem változott az elhatározásod…

A fiatal KONRÁD

Nem. Ő hol van?

KRISZTINA

Hamarosan itt lesz.

A fiatal KONRÁD

Hamarosan.

KRISZTINA

Nagyon hamar…

A fiatal KONRÁD

A vadászat holnap…

KRISZTINA

Minden kész.

A fiatal KONRÁD

Krisztina…

KRISZTINA

Hallgass!

Belép Henrik.

A fiatal HENRIK

Micsoda szép este! Láttátok a csillagokat? Tökéletes napnak ígérkezik a holnapi. Milyen komolyak vagy…

Valami baj van?

A fiatal KONRÁD

Semmi. Ha megengeditek, rögvest hazamennék. A vadászaton nem szabad fáradtnak lennem.

A fiatal HENRIK

Jól van. Holnap találkozunk!

A fiatal KONRÁD

Jó éjszakát!

A fiatal HENRIK

Egy ideje megváltozott. Valamit titkol.

KRISZTINA

Olyan rég itt vagyunk, ebben az erdőben, a sűrűben, ahol folyton csapda vár ránk. Henrik, menjünk el innen! Vigyél a tengerhez, fáradt vagyok a hidegtől, ettől a metsző széltől, a néma éjszakáktól.

Táncolni szeretnék, embereket, zajt, gondtalanságot! Menjünk el innen, holnap…!

A fiatal HENRIK

Holnap? Hogyan tehetnénk? Ígérem, hogy hamarosan elmegyünk innen. De nem holnap.

KRISZTINA

Ahogy akarod.

(fogja a könyvet, és tüntetőleg olvasni kezd.)

A fiatal HENRIK

Mit olvasol?

KRISZTINA

Konrád ajándékát.

A fiatal HENRIK

„Trópusok”. Kedves gondolat tőle.

Sötét.

A múlt eltűnik.

A szalonba visszatér a két öreg, Henrik és Konrád, beszélgetnek.

HENRIK

Azon a reggelen – emlékezel?  –, vadásztunk, mi ketten. A magyar nyelvben összecseng és egymásból következik a két szó: ölés és ölelés… A vadász nem a zsákmányért öl. A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól. Szétnyílik a világ függönye. A távolban egy szarvas haladt át az erdei úton. Mint a tigris mielőtt ugrana, mint a maráshoz fölegyenesedő kígyó, mint az áldozatára lecsapó sólyom, mondd meg nekem, Konrád: nem ezt a beteges vágyat érezted te is, amikor az erdőben fölemelted a puskát, hogy… megöljél?

Sötét.

A helyszín ugyanaz, amelyben a fiatal Konrád a zongoránál szerepelt. A három fiatal, Henrik, Konrád és Krisztina kacagva érkezik egy másik teremből, ahol éppen ünnep van. Mindhárman álarcot viselnek.

A fiatal KONRÁD

Legyen hát, föláldozom magamat: én veszem feleségül.

A fiatal HENRIK

Nincs mit tenni, kedvesem!

KRISZTINA (nevetve)

Mennyire különböztök! Azt kérdem magamtól: hogyhogy nem gyűlölitek egymást?

A fiatal KONRÁD

Gyűlölni egymást… Nem történhet meg, míg az élet próbára nem tesz minket.

A fiatal HENRIK

Ostobaság!

(poharat emel)

Miránk!

Hogy az idő gazságai meghátráljanak, s barátságunk ilyen maradjon!

KRISZTINA, A fiatal KONRÁD

Ilyen maradjon!

A fiatal HENRIK

A szeretet, a bizalom, az öröm, a gazdagság

tudom, nem fog eltűnni.

Nagy ajándék, amit most kaptam…

Ez az előny, amit a sors nekem szánt,

amit a sors nekem szánt.

A fiatal KONRÁD

A gőg, a tartózkodás, a zene, a tehetség

hova juttatnak?

Valaki vagyok, aki nem szeretnék lenni,

ez a gyötrelem, amit a sors nekem szánt,

amit a sors nekem szánt.

KRISZTINA

Mily különös pillanat, már távolinak tűnik.

Hova juttatnak?

Talán fogadalmam félelme,

ami egy szorongató sorsba zár,

ami szorongató sorsba zár.

 

Jelenet az ősbemutatóról.

A múlt eltűnik.

Ismét a két öregember, egymással szemben, a kastélyteremben.

HENRIK

Nem válaszolsz? Talán túl sok idő telt el… Amikor ölni akarsz, nem elég csak célozni. Emlékszel a pillanatra?

KONRÁD

Igen.

Konrád visszaemlékezése alatt a szín mélyén megelevenednek a történtek, akár egy patomímjátékban.

Csöndben érkeztünk az erdő mélyére.  Hirtelen feltűnt egy gyönyörű szarvas. Válladon céloztam, elég egy észrevétlen mozdulat, megváltozik a célpont. Így maradtunk, mozdulatlanul, egy végtelen pillanatig, figyelve, aminek meg kell történnie. Aztán az állat összerezzent, és egy ugrással eltűnt. Elmúlt a végzetes pillanat. Ekkor leereszthettem a fegyvert, vagy…

HENRIK

Vagy? Micsoda tökéletes helyzet! Tanúk nélkül, semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy te halálosan gyűlöltél… Hacsak… az ő naplója nem.

A múlt megelevenedik.

Krisztina egyedül, a kastély egyik szobájában. Naplót ír.

KRISZTINA

Tizenöt éves voltam, te voltál a legszebb férfi, akit valaha láttam. Anyám már meghalt, apám beteges.

Vigyél magaddal, gondoltam, mi egyformák vagyunk, mi ketten. A zene, séta hajnaltájt, egy virág illata és színe… Mennyire szerettem élni!

Vigyél magaddal, gondoltam, mi egyformák vagyunk, mi ketten. És te, akár egy kutya, amelyik zsákmányt visz, lába elé terítettél.

Gyáva vagy, Konrád.

HENRIK

Gyáva vagy, Konrád!

Újból a két öreg beszélget, a jelenben.

A vadászatot követő naptól eltűntél. Mindenütt kerestelek, de semmi. Nem fárasztlak?

KONRÁD

Egyáltalán nem. Mondd tovább!

HENRIK

Nem azért vagyunk itt, hogy megtudjam, szeretted-e a feleségemet, vagy ő szeretett-e téged. Más a kérdés.

KONRÁD

Mi, egészen pontosan?

HENRIK

Hol a határ ember és ember között? Hol az árulás határa? És végül: mi az én bűnöm (mindebben)? Mi az én bűnöm…? Minden megtörtént aznap. Te eltűntél. Krisztina nem beszélt többé. A bosszú, az én bosszúm ezért vagyok itt. Annak köszönhetem, hogy van még erőm megtudni az igazat. Ez az én bosszúm. És most felelni fogsz.

KONRÁD

Lehet, hogy igazad van. Ha tudok, felelek.

Belép Nini.

NINI

Kész a vacsora. Felszolgáljam?

Visszatér a múlt.

Nini Krisztinát figyeli élete utolsó éjjelén.

KRISZTINA

(mogorván ébred)

Hol vagyok?

NINI

Nyugodj meg! Ne fáraszd ki magad!

KRISZTINA

Szomjas vagyok, nagyon szomjas…

NINI

Tessék, igyál!

KRISZTINA

Te ki vagy?

NINI

Nini. A férjed házvezetőnője. Régóta együtt vagyunk már…

KRISZTINA

Nem emlékszem semmire…

NINI

A láz miatt van.

KRISZTINA

Haldoklom, ugye?

NINI

Mind haldoklunk, mióta megszülettünk. Ne izgasd magad! Nem használ.

KRISZTINA

Ő hol van? Hol van…? Itthagyott… A gyáva…

NINI

Hallgass! Ne beszélj róla…

KRISZTINA

Úgy összezavarodtam… Talán a háborúban…

NIN

Kiről beszélsz?

KRISZTINA

A férjemről.

NINI

Megharcolta a magáét…

KRISZTINA

De visszajött, ugye? Mondd, hogy visszajött! Legalább ő visszajött…

NINI

Krisztina, nyugodj meg, ne tedd ezt…

KRISZTINA

Hiányoznak, nagyon! Mindegyik.

NINI

Tudom. Nekem is. Most aludjál, pihenj!

KRISZTINA

Henrik… Henrik…

NINI

Cssss! Pihenj!

Újból a jelenben.

Henrik talpon, feszültnek látszik.

HENRIK

Két kérdés. Nem, nem amire gondolsz. Árulás, csalás, hűtlenség… Ez mind csak szó! Tisztázódtak az ő halálával.

Henrik egy fiókból bekötött, pecséttel ellátott könyvet vesz elő.

Álomban, félálomban, látom megint néha őt a kertben, florentinkalapban, fehér ruhájában.

(Átadja Konrádnak a könyvecskét)

Ez minden, ami utána maradt. Az után az este után nem láttam többet. Akarod, hogy együtt elolvassuk az üzenetét?

KONRÁD

Nem.

HENRIK

Így képzeltem.

Az ezredes lassú és megfontolt mozdulattal a kandalló parazsába dobja a kötetet.

Most már nincs tanú, aki ellened vallana. Az első kérdés: Tudott Krisztina arról, hogy akkor reggel meg akartál ölni?

KONRÁD

Most már erre a kérdésre sem felelek.

HENRIK.

Jó.

Az ezredes fölkel és nyugalmasan oda megy, ahová a pisztolyt helyezte. Kiveszi a fiókból, s nyugodtan visszaül Konrád elé, jól láthatóan kettejük közé helyezve a pisztolyt.

A jelen elhomályosul.

Ismét a teremben vagyunk, ahol Konrád készül koncertet adni. A két ifjú barát találkozik.

A fiatal KONRÁD

Ha tudnád, mennyire szorongok!

A fiatal HENRIK

Szorongsz? Hiszen már játszottál ezek előtt az urak előtt.

A fiatal KONRÁD

Nem csak emiatt… Tegnap megismertem egy lányt.

A fiatal HENRIK

Igazán? Mi ebben az újság?

A fiatal KONRÁD

Nem tudom. Ez valahogy most más. Szeretnék csak neki játszani... Meghívtam. Itt van.

A fiatal HENRIK

Hol?

Konrád megmutatja Krisztinát.

Ejha! Gratulálok.

A fiatal KONRÁD

Különös teremtés. Szegénysorból származik, de úgy jár, mint egy királynő.

A fiatal HENRIK

Alig várom, hogy megismerhessem.

A fiatal KONRÁD

Krisztina, ő Henrik, a legjobb barátom.

A fiatal HENRIK

Kisasszony, igazán örülök. Konrád ez alkalommal is igazi művésznek bizonyul.

KRISZTINA

Részemről az öröm. Sokat beszélt nekem Önről… Bizonyosra veszem, hogy jelentős jövő előtt állunk…

Ismét a jelenben.

HENRIK

Gyűlölöm a zenét! Annak köszönhetem, hogy egyetértésre találtatok. Aki zenét hallgat, elváltozik az arca, mintha félelmet ébresztene… Gyűlölöm a zenét. Tökéletes ürügy mindenféle gazembernek, aki el akar menekülni piszkos zsákmányával, zavartalanul.

KONRÁD

(komoran, úgy tesz, mintha nem látná maga előtt a fenyegető fegyvert.)

Azt mondtad, két kérdésed van. Mi a második?

HENRIK

Ez:

A háttérben lassanként újra megjelenik a vadászat helyszíne.

Mindent megéltem, mindent láttam. Békét és háborút, nyomorúságot és nagyszerűséget, téged gyávának, magamat gőgösnek. Láttam harcot és egyezkedést, láttam hidegséget és szenvedélyt. Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szüntelen vágyakozás, küzdelem valakiért, valamiért? Te is azt hiszed, hogy aznap, a vadászatén, nem számított élet vagy halál? Te is azt gondolod, hogy ott, az erdőben, úgy döntöttél, futni hagyod a szarvast, elmozdítod a puskacsövet, és végül megölsz engem?

Ebben a pillanatban a háttérben a vadászjelenet végre a végkifejletig jut: Konrád elsüti a puskát, Henrik a földre rogy, holtan.

KONRÁD

Miért kérdezel? Tudod, hogy így van.  

Nincs szükség fegyverre, a vadászatnak vége.

A két barát szótlanul búcsúzik, néma kézfogással, mindketten mélyen meghajolnak.

Sötét.

Mikor a szín ismét kivilágosodik, újra a kezdőszituációt látjuk. Az ezredes a karosszékben ül, mellette Nini.

NINI

Most nyugodtabb vagy?

HENRIK

Igen. Azt akartam, hogy az igazság legyen kimondva. Most már szabadon elmehetek… Halott vagyok, Nini.

NINI

Mind halottak vagyunk. Mind.

Krisztina csúnya nyavalyában. Konrád maláriában a trópusokon. Én kicsit később. Vénséges vénen… És te… Most már tudod. Törődj bele a sorsodba.

HENRIK

Az én világomban, amit elpusztítottunk, a drámák is követték a maguk belső szabályait… Manapság azt képzelik, minden újjászülethet a semmiből, emlékezet nélkül, a célok forma és összefüggés nélkül szétfoszlanak. Nem! Nem adom meg magamat ennek a barbárságnak. Kísértetek vagyunk csak, örökkön végzetünk céljának keresésére kényszerítve. A gyertyáknak lassan ki kell hunyniuk – csonkig égve.

KRISZTINA, NINI, fiatal KONRÁD, fiatal HENRIK,

KONRÁD, HENRIK

A gyertyáknak lassan ki kell hunyniuk – csonkig égve.

Csak kísértetek vagyunk…

VÉGE

Csákovics Lajos nyersfordítása

Marco Tutino a darab ősbemutatóján a Zeneakadémia Solti György Termében 2014. okóber 9-én.
A hátsó sorban Altorjay Tamás (Henrik), Jean-Philippe Bijout (Konrád), Gyüdis Sándor karmester, Kiss Tivadar (fiatal Konrád), Szélpál Szilveszter (fiatal Henrik).