GIUSEPPE
VERDI
HAT ROMÁNC
1845
1.
AZ ALKONY
(Il
tramonto)
Andrea Maffei
Áldott
óra, ha eljő az alkony,
Bágyadt
arccal a nap mélybe hajlik;
Távol,
halkan a tenger morajlik,
Habján
még csillogón ring a fény.
Míg
ez órán a fény mossa arcom,
Szívem
távoli napokba réved,
Édesbúsan
idézem a képed,
Hallom
drága hangod, s újra látlak én!
Állok
mélán, merengve a mélybe:
Lent
a nap fénye árad a vízen,
Békét
nyugtot lel így, nyugtot lel benne szívem,
Lángol,
szikrázva táncol a hullámzó ár.
És
ez órában aranyhídon lépdel,
Lelkem
szárnyal a tündöklő égen;
Fáradt
szívem megújulni érzem:
Békés,
boldog révbe hív a fénysugár.
(Szeretem az
órát, mikor a nap véget ér,
Amikor a nap
fáradtan lehanyatlik
És a tenger
nyugodt hullámain
Látom utolsó
sugarát remegni.
Ez órán
visszatér szívembe
Egy boldogabb
kor;
Ezen az édes,
bús órán
Hozzád küldöm,
drága hölgy, a sóhajomat.
Szemem sem
rebben és lomha a gondolatom,
A fénysávot
kutatom,
Mely a derűs
nyugatról jön hozzám
Végigszántva a
tenger nyugalmát.
És ennek az
aranyösvénynek vonzása
Végtelen csúcsra
ragad,
Fáradt életemet
el kell vezetnie
A béke kikötőjébe.)
2.
A CIGÁNYLÁNY
(La zingara)
S.
M. Maggioni
Hogy'
híjják atyámat, hazám merre, hol van?
Ezt
kérdi a jónép, de kérdezni kár,
Mert
azt biz' nem sejtem, hisz' én árva voltam,
Ott
élek, hol étek, s hol jókedv vár.
Majd
jobb helyre mének, ha itt célt nem érek,
Hol
vár néhány jó szó, lesz, ki csókot kínál,
Mit
bánom a múltat, mi rég volt, csak untat;
A
szép percnek élek, s nem bánom, mi vár!
Tán
a holnap az égre bús felhőt hord majd,
S
az elszürkült égről a fény nem süt rám,
De
most még oly kéklő, oly sugárzó az égbolt,
Ma
nékem mit számít, hogy holnap mi jő?
A
szívem nem bántja a sors búja-gondja,
Úgy
élem az életem, mint száz vadvirág:
Ha
szirmát elszórta már újból kibontja,
Zord
télben, szép nyárban csak tarkán virul.
(Ki volt apám, s
mi a hazám?
Hiába jönnek
hozzám e kérdéssel az emberek.
Az előzőt sose
tudtam, és hazám:
A föld, mely
nekem virágot s gyümölcsöt ad.
Bármerre mutat
is ösvényt a sors,
Én mosolyra
lelek és szerelemre;
Mit törődjek a
múlttal,
Ha a jelen órát
élvezi szívem?
Igaz, – talán
egy sötét fátyol
Arcomról elűzi a
vidámságot,
De egem ma kéken
ragyog,
Miért
szomorkodjam a kétes jövőn?
Növény vagyok,
akit a fagy nem csupaszít le,
Ki szembeszáll a
tél szigorával.
Ha egy ágam le is hull, ott virágzik egy másik.
Minden évszakban virág borít.)
3.
EGY CSILLAGHOZ
(Ad una stella)
Andrea
Maffei
Szépséges
égi csillag,
Fényed
hogy' vonz, mily szép vagy!
Vágyakra
gyújt e fénysugár
Sínylődő
lelkem hívja,
Azt
súgja, láncát törje szét,
Szálljon,
s várja szebb világ!
Van
fönn, az égben élet,
Mit
elrejt tőlünk fényed,
Az
ott lakók s az angyalok
Egymást
segítve élnek,
Fölséges
összhangban zengetik
A
szférák dallamát!
A
földi bűn, a bánat
Előttük
el van rejtve,
Békében
múlnak napjaik,
Bút,
gondot, bajt nem látnak,
A
szívük sosem keserű,
Nem
bántja soha gond!
Szépséges
éji csillag
Szikrázó
égi gyémánt,
Vágyat
kelt, vonz e fénysugár,
Sínylődő
lelkem hívja:
Zord
földi láncát törje szét,
Nálad
várja boldog hon!
4.
A KÉMÉNYSEPRŐ
(Lo spazzacammino)
S. M. Mazzoni
Kéményt seperni!
Képem csúnyán szurtos-kormos,
Piszkos
lesz, mit markom fogdos!
Rongyos gúnyám folyton foltos,
Meztélábbal járok, lám;
Mégis, boldogabb énnálam
Itt
a földön nincs talán!
Kéményseprő!
Csak
tessék! Ha hívják, pár fillérért jő;
Megóvja a tűztől a kéményseprő!
Hej,
megér néhány fillért a kéményseprő!
Én már pirkadatkor talpon
Görbe utcák hosszát járom;
Azt, ki alszik, felrikkantom,
Még sincs ellenségem ám!
Így hát boldogabb énnálam
Itt
a földön nincs talán!
Kéményseprő!
Csak
tessék! Ha hívják, pár fillérért jő;
Megóvja a tűztől a kéményseprő!
Hej,
megér néhány fillért a kéményseprő!
Néha háztetőkön járok,
Máskor kandallókba mászok;
„Szurtos ördög, jaj, mit látok!”,
Így kiált sok kisleány!
Mégis, boldogabb énnálam,
Isten
úccse, nincs talán!
Kéményseprő!
Csak
tessék! Ha hívják, pár fillérért jő;
Megóvja a tűztől a kéményseprő!
Hej,
megéri a pénzét a kéményseprő!
(A kéményseprő!
Külsőm csúnya,
fekete,
Bemaszatolom, ki
közelembe jön;
Rosszul
öltözötten,
Mindig mezítláb
járok.
De nálam ki
boldogabb
A földön, meg
nem mondhatom.
Kéményseprő!Urak,
hölgyek, a kéményseprő
Megóv a tűztől
néhány garasért! Ah!
Urak, hölgyek, a
kéményseprő!
Előbb kelek a
napnál
És a város
minden utcáját
Betölti
kiáltásom.
Ellenségem egy
sincs.
Ah, nálam ki
boldogabb
A földön, meg
nem mondhatom.
Kéményseprő!
Urak, hölgyek, a kéményseprő
Megóv a tűztől
néhány garasért! Ah!
Urak, hölgyek, a
kéményseprő!
Néha a tetőkön
járok,
Olykor a
szobákon megyek át,
Nevemmel a
gyerekeket
Ijesztgetik,
csitítgatják.
Ah, nálam ki
boldogabb
A földön, meg
nem mondhatom.
Kéményseprő!
Urak, hölgyek, a kéményseprő
Megóv a tűztől
néhány garasért! Ah!
Urak, hölgyek, a kéményseprő)
5.
A TITOK
(Il
mistero)
Felice Romani
Hogyha
minket bárhol látnak,
Úgy
hihetnék: nyugalmat leltem,
Már
a vágy nem gyötri lelkem,
Oly
nagy hévvel, oly nagy hévvel már nem ég;
Ám
te kínlódásom láttad,
Mennyit
küzdött a szívem ezért.
Mint
a tó, ha meg se moccan,
Tükre
sima, alszik mélyen,
Ám
a láva forr a mélyben,
Bár
nem látta senki rég,
Visszafojtva
mégis ott van,
Mert
a tűz nem hunyt ki még,
nem,
nem hunyt ki még!
Néha
jajszó, egy-egy sóhaj
Csillapítja
a féltést bennem,
Ám
nem szűnik, bárhogy rejtem,
Folyton
érzem, folyton érzem vad hevét,
Bárha
el nem árul szóval,
Szívem
mélyén, mint síri mécses ég.
Ég
a láng magába zárva,
Ég,
ha nem táplálja semmi,
Ég,
ha tiltod, nincs mit tenni,
El
nem alhat, csak egyre perzselőbb,
Mert
a szívnek büszke lángja
Önmagából
nyer új erőt.
6.
BORDAL
(Brindisi)
Andrea Maffei
No,
tölts még a borból! A sok földi jóból
Csak
ez van, mi téged be nem csap: a jó bor!
A
bor tüze éltet, csak mámor a bor!
Vad
vágyakra csábított egy égő szempár,
De
rájöttem, szép szemhez hű szív, az nem jár;
Ki
nőszívben bízik, biz’ nem járhat jól!
No,
tölts még egy kortyot, nem csal meg a bor!
Barátod,
szerelmed idővel mind elhagy,
De
múlhatnak évek, veszélyben te nem vagy:
Mert
téged nem bánthat, csak érlel a kor;
Elillan
a május, elhervad a rózsa;
De
téged nem érint meg bús földi sorsa,
Te
jókedvet ébresztve vársz mindenkor!
No,
tölts még egy kortyot, nem csal meg a bor!
Te
állsz újra mellém, ha megcsalt az élet,
Te
állsz újra mellém, ha megcsalt az élet.
A
gond és a bánat hogy’ érhetne véget;
Ha
nem volna hordó, s a hordóban bor?
No,
tölts még a borból! A sok földi jóból
Csak
ez van, mi téged be nem csap: a jó bor!
A
bor tüze éltet, csak mámor a bor!
(Töltsetek bort
nekem! Egyedül te, ó, pohár,
A földi örömök
között, te nem vagy hazug,
Te, érzékek
élete, szívnek mámora!
Szerettem,
lángra gyúltam egy végzetes szempárért;
Azt hittem, a
leány barátsága nem illan el;
Ifjúi évek
bolondsága, csalóka képzelgés!
Töltsetek bort
nekem, a szívnek mámora!
A barát, a
szerető eltűnik idővel,
De te ne félj
attól, ami mindent tönkretesz,
Az évek nem
ártanak neked, növelik erődet!
Április
elvirágzik, a rózsák lehullnak,
Te vagy, ki
elűzöd az unalmas gondokat:
Te vagy az, aki
visszahozza az egykori örömöt.
Töltsetek bort
nekem, a szívnek mámora!
Ki gyógyíthatná
jobban a szívnek sebeit?
Ha a gondoskodó
szőlő nem adna téged nekünk,
Az ember
fájdalma végtelen lenne!
Töltsetek bort
nekem! Egyedül te, ó, pohár,
A földi örömök
között, te nem vagy hazug,
Te, érzékek
élete, szívnek mámora!)
(Csákovics Lajos fordításai)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése